9.fejezet

Holly Szemszöge: 

Az életem minden egyes pillanata képek ként játszódtak le a szemem előtt. Azt éreztem többet nem ébredek fel ebből az altatásból. Mintha minden pillantásom az utolsó lett volna. Jó és rossz emlékek egyaránt megfordultak, de mégis most mindegyik kincs volt. Kincs, mely talán visszavisz az életbe. Olyan érzésem volt, mintha egyetlen szó vagy cselekedet mindent eldöntene bennem és örökre itt maradnék. A végtelen feketeség magába rántana, de vissza nem lökne. Fentről vigyázni a szeretteinkre, miközben ők gyászolnak egyszerűbbnek tűnik. Soha nem mondam ilyet az eddigi életem során, ami valljuk be nem egy álom, de most úgy érzem elég volt. 

Elég a szenvedésből a folytonos csalódásból és a fájdalmakból. Szeretném ha egy pillanatra megállna az idő ebben a nagy rohanásban és mindent újra lehetne kezdeni. Ha másképp csinálhatnék dolgokat, most nem itt feküdnék és gondolkoznék, hogy bárcsak ne ébrednék fel. Lenne sok-sok barátom,egy szerető családom, akik este meleg vacsorával és határtalan szeretettel várnak haza. Ez mind csak egy hiú álom marad, mert lehetetlen. 

Legalábbis az én esetembe. Szeretnék normális 20 éves lány lenni, aki egyetemre jár nem egy boltban talpal egész nap. Szeretném, ha lenne egy szerető barátom, aki úgy szeret, ahogy vagyok és aki vagyok. Szeretnék egy apát, aki rosszallóan néz a barátomra, aki ellopta a kislányát. És szeretnék egy barátnőt, akivel esténként beszélhetnénk és együtt járnánk iskolába.Olyan nagy kérés ez? Eddigi életem során mindig azt mondogattam magamnak "majd mindennek eljön az ideje". Hát igen.Eljött annak az ideje hogy tisztességesen búcsúzzak el a világtól.

 Lehet más szemszögeit nem veszem figyelembe, de nekem sokkal jobb és békésebb lesz. Ilyen állapotban nem szeretnék felkelni. Sérüléseim csúnyák, amivel nem szeretném, hogy mások lássanak.

 Nekem jobb lesz. És másoknak is. Nem kell a kórházba rohangálni és félni, hogy éppen melyik őrült akar elrabolni. Mindennek van határa. Nekem ez így jó. Mamámat végre láthatom. Azt az ember, akinél igazán éreztem, hogy szeret. Végre vele lehetek aggodalom és sérelmek nélkül. A nagy sötétségbe egyszer egy fény jelenik meg. Abbol egy kar, majd egy angyal kinézetű nő jelenik meg. Mikor a szemem megszokta a fényt rájöttem, hogy ki ő. Mama. Arca jobban kivirult, mint valaha. Hosszú mègis ősz haja finoman omlik a vállaira. Kezeit felém nyújtja, amit el is fogadok. Azonban a másik oldalról, szintén kinyúl egy kéz, ami erősebbnek bizonyul, de miután én is küzdök azért, hogy mamám birtokában legyek azonnal gyengül az ereje. Elégedetten tekintek ismét mamámra, aki mosolyogva húz. Én hagynám, de a kapunál megállít, mire értetlenül nézek rá. 

-Kicsi Holly, biztosan ezt szeretnéd? Az orvosok vissza fognak téged hozni, akárhogy is ellenkezel. Remélem tudod mit teszel kicsim. Neked ott a helyed és nem itt. Én itt várok rád. Mindent láttam, ami eddig veled történt. Igaz nem szép dolgok, de nem ez a megoldás aranyom.-simítja meg az arcom nyengéden.

 -Mama. Csak így tudsz megmenteni a fájdalmaktól. Amik engem érnek, nem kis dolgok. Most is az idegösszeomlás kerülget. Nem akarok egy roncs lenni, mikor 25 leszel. Inkább halok meg könnyen, de büszkén, minthogy gyengén és gyalázottan. Ezzel teszel nekem jót. Kérlek.-esedeztem neki, ahogy csak tudtam. Tisztában voltam vele, hogy a saját halálomért imádkozok, de mégis bátran tettem.

 Mert ez volt a helyes döntés. Mamám egy ideig gondolkozott, majd kézen ragadott és húzott. Éreztem, hogy az élet kimegy a testemből és kilókkal könnyebb lettem. Szinte lebegtem. Nem éreztem terhet a vállamon. Nem volt ezer kiló súly a mellhasamon és csak sodródtam az árral. 

Mintha felhők közt lebegnék. Tudtam itt semmi bajom nem esik. Felhőtlenül boldog lehetek. Nem kell szomorúság, magány közt élnem. Nem kell rettegnem a rám váró veszélyektől, mert tudom, itt van velem a mamám és ő mindentől és mindenkitől megvéd. Ez nyugtatott meg. Nem bántam meg, hogy ezt kívántam. Inkább boldog voltam és azt éreztem, hogy igen is jól döntöttem. Ennél csodásabb helyet nem láttam. Reméltem, hogy nem álmodok és tényleg itt vagyok. Itt boldogan gondok nélkül. 

Louis szemszöge:

 *ez alatt* 

A fiúkkal éppen focimeccset néztünk. Liam és Niall kukoricát eszik. Míg Liam szemenként, Niall markával kap fel egy adagot. Miközben megy a meccs elhangzanak szitkozódások és ordibálások, de ez egy férfi rezidencia. Mi mást vártunk? 

-Louis kimennél egy üveg koláért ha szépen megkérlek?-mondta teli szájjal Niall. Mivel már idegesített a csámcsogás boldogan mentem ki és vittem be neki az italt. Miután visszaültem a helyemre alig telt el pár perc csörögni kezdett a telefonom. 

Mivel ismeretlen szám volt először a fiúk felé mutattam a készüléket jelezve, hogy ismeretlen szám. Ők mind azt mondták, hogy vegyem fel, hisz nem tudni ki keres. Vonakodva bár, de felvettem. A telefonba egy síró szinte már zokogó nő hangját lehetett hallani. 

-Holly.-csak ennyit tudott mondani, de nekem éppen elég volt, ahhoz hogy kellően ideges legyek.

-Mi történt vele?-kérdeztem miközben azonnal felpattantam, amit a fiúk követtek. Bizonyára kiült az arcomra az aggodalom. 

-Meghalt. Most élesztik újra.-zokogja a nő. A világ megsemmisűlt számomra. Belűlről ürességet éreztem. Mérhetetnel ürességet. Köpni nyelni nem tudtam. Holly anyja szavai késként szúródtak a szívembe. Mindig, ahogy lejátszódott a mondat a fejemben annál inkább szűntem meg létezni. A mobilom kiesett a kezemből. Én magam majdnem összeestem, de szerencsére a fotel mögöttem volt. Tudtam, hogy a fiúk szólítgatnak, mert én csak meredek magam elé, mégsem hallom. Semmit nem hallok nem érzek, csak a mérhetetlen ürességet. 

Szeretném ezt a pár percet meg nem történté tenni. Mikor összeszedtem magam azonnal felpattantam majd mindenkit otthagyva rohantam az ajtó felé, miközben felkaptam a kocsikulcsom. Ugy siettem, ahogyan csak tudtam. Lehet utoljára látom, de addig fogok küszködni amíg nem fog újra lélegezni. Nem foglalkoztam a táblákkal.

Nem érdekelt a piros lámpa, magyarán szartam a közlekedési szabályokra, mert sokkal fontosabb volt, hogy előbb odaérjek. Mikor a kórház épülete előtt voltam úgy rohantam be az ajtón, mintha kergettek volna. A széken Holly anyját láttam, aki engem várhatott, mert annyira kémlelte az ajtót. Mikor észrevette, hogy odaértem a kezeim közé vetette magát és sírt. 

Zokogott, ahogy tudott, amitől nekem is könnyek gyűltek a szemembe. Tudtam, hogy nagyon maga alatt van, hisz Holly-val ketten élnek.

 -Hol van Holly?-kérdeztem, mire ő a fejét oldalra billentve jelezte, hogy kövessem. A végén szinte már futottunk. A régi kórterem előtt álltunk meg. Ami azt jelentette újra itt van.

Az emlékek úgy rohamoztak meg, hogy fel sem tudtam fogni mi történik. Szeretnék kifutni a világból Holly-val kézenfogva, és oda mennénk, ahol senki nem akadályozna meg semmiben. Mikor tudtam realizálni a helyzetet az ajtó kilincsére helyeztem a kezem és benyitottam. Holly élettelen arcát láttam meg. Szemei alatt nagy karikák, ajkai cserepesek, arca színe megegyezett a kórházi fal színével. Csak meredtem rá. Láttam a mellette lévő sok orvost és nővért. Az 50-es éveiben járó doktor izzadt volt és meggyötört. Látszott rajta, hogy küzdeni akar az életért, ami alatta fekszik. De minden próbálkozás kudarc volt. Mikor láttam, hogy abbahagyják és odébb lépnek lehajtott fejjel a düh szétáramlott a testemben és egyből odarohantam az ágy mellé. 

-Nem adhatják fel. Nem hagyhatják, hogy egy 20 éves lány itt a maguk kezei alatt haljon meg. Ez nem meg ilyen könnyen. Most azonnal próbálkoznak, mert érzem ès tudom, hogy fel fog ébredni.-üvöltöttem az orvos arcába, ahogy csak tudtam. Nem érdekelt, hogy lehet feleslegesen csinálom a balhét, de tudom, hogy fel fog kelni és nem így szeretnék elbúcsúzni tőle. 

Az orvosok sugdolózni kezdtek, amit feszülten néztem, mert éppen itt fekszik a szerelmem az ágyon, aki nem lélegzik. Kezemet az övére tettem és ahogy csak tudtam szorítottam. Mikor kigördült egy könnycsepp nem akartam leplezni. Nem akartam leplezni azt a mérhetetlen fájdalmat, ami belülről szúr. Az orvosok újra elkezdték az újrélesztést.

Mikor fél óra múlva sem sikerült minden reményem elmúlt. Egyszerűen megtörtem. Zokogásban törtem ki. 

Lehet ez a vég? A fájdalmas és igazságtalan vég? Így nem fejeződhet be semmi. Nem búcsúztam el tőle tisztességesen. 

Szeretném újra a kezeim közt tartani és látni a mosolygós arcát. Már imádkoztam, hogy jöjjön vissza. Ő miatta nem hagytam el magam és fordultam az ital felé. Tudtam, hogy miatta képes vagyok bármire. És ő az egyetlen ember, akiért ténylegesen az életemet áldoznám. Szeretném, ha a rózsaszín ajkain kiejtené a nevemet. Olyan szívmelengetően ejti ki a száján a nevemet, hogy a legrosszabb napjaimban is képes lenne megnyugtatni. Hiányzik a kacaja. 

Minden megtennék, hogy újra itt legyen velem. Mindent másképp tennék. Nem mennék haza és akkor most nem azért kéne imádkoznom, hogy bárcsak felkelne és újra lélegezne. Talán egy hiú ábránd marad, hogy újra a karjaimba veti a törékeny testét és hogy még egyszer maga mellé hív és órákig beszélgetünk teljesen értelmetlen dolgokról, amik mégis érdekesek bizonyulnak az ő ajkaiból. A zokogásom egy sípoló hang töri meg.

 Ez a hang annyira a szívemig hatol, hogy abbahagyom a zokogást a fejem meg felemelem és kíváncsian kémlelem a monitort, ami Holly szívének dobogását jelzi. Az orvos megtörli verejtékes arcát és büszkén néz a körülötte álló ápolókra. Mindegyik arcán elégedettség tükröződik. A doktor elém lép, mire én felállok. 

-Gratulálok. A barátnője sikeresen visszajött a halálból. Ezt csakis magának köszönheti.-veregette meg elismerően a vállam, mire a mögötte álló dolgozók heves bólogatásba kezdtek. Megszólalni nem tudtam. 

Nem tudtam kifejezni azt a hálát, amit éreztem. Ezt soha nem tudom neki kellően megköszönni. Az orvos nagyába borultam majd csak annyit tudtam kinyögni, köszönöm. Tudom, hogy ez semmit nem érő szó, mégis csak ennyi telik tőlem. 

A doktor csak biccen egyet, majd Holly anyjával együtt eltávoznak. Én a lány ágya felé veszem az irányt és nézem, ahogy sápadt színe egyre kezd pirosodni és felvenni egy emberi árnyalatot. Boldogan örömkönnyektől csillogó szemekkel néztem miközben hálát adtam az égnek, hogy visszajött hozzánk. Most jöttem rá igazán, hogy milyen fontos is nekem Holly. Mikor mondták, hogy nem sikerül az újraélesztés, mintha belül nem élnék. De mikor sikerült leírhatatlan öröm futott végig rajtam.

Boldog voltam, mert tudtam, hogy itt van mellettem és megfogadtam soha nem hagyom magára. Most, hogy tudom milyen rossz érzés úgy ülni, hogy a szerelmed éppen halott és te nem tudsz segíteni csak imádkozni többet nem szeretném, hogy megtörténjen. Miközben Holly-t néztem magam mögül  hallottam az ajtó nyitódását ezért arra néztem. H anyukájával találtam magam szembe.

Mikor észrevette, hogy a kezét szorongatom elmosolyodott. Nem látszott, hogy dühös. Boldognak tűnt. Szépen lassan odajött mellém és megfogta a vállam.

-Szereted, ugye?-mosolygott rám.

-Mindennél jobban,-mondtam egyenesen a szemébe.

-Ugye tudod, hogy sokat szenvedett? Nem szeretném, ha megint csalódnia kellene. Kérlek Louis vigyázz rá. Legyél ott mikor én nem tudok majd.-mondta keserű mosollyal.

-Ez természetes. De mit jelent az ha már maga nem tud?-kérdeztem értetlenkedve. 

A nő sóhajtott egy nagyot majd nagy nehezen sikerült megszólalnia.

-Tegnap kiderült, hogy rákos vagyok. Maximum 5 hónapom maradt hátra. Nincs más reményem csak te egyedül. Kérlek védd meg. Vigyázz rá.-zokogta el magát. Én csak megöleltem és szorítottam.

Szegény Holly. Elveszít mindenkit. Csak az anyja maradt neki de Ő is csak 5 hónapig lesz vele. És a nőt is sajnáltam. Olyan fiatal és meg kell halnia. 

Megfogadom neked Holly James, hogy vigyázni fogok rád!

Hát ez lenne a 9.fejezet. Eddig ez a leghosszabb rész a blogban szerintem. Remélem tetszett, ha igen kérlek kommentelj vagy csatlakozz a facebbok csoportba kellemes ünnepeket kívánok minden olvasómnak!