10.fejezet

Louis Szemszöge: 

*1 hónap múlva*

Ebben az 1 hónapban Holly szépen felépült, de az idegösszeomlás gyanúja miatt még bent kell maradnia. Én minden nap itt voltam vele, de megváltozott. Nem tudom mit tettem, de nagyon távolság tartó. És csak velem. Anyukájához ugyan úgy viszonyul. Ennek persze örülök, de annak nem, hogy velem másképp bánik. Nem mondja, hogy tűnjek el, vagy hogy un, de látom a szemében, hogy valami nem oké. Szeretném, ha minden a régi lenne. Ha úgy tekintene rám, mint anno és nem kellene azon őrlődnöm, hogy mit és hol rontottam el. Beszéltem erről a fiúkkal, akik azt mondták hagyjak neki időt, biztos megviselte az elrablás. Én várok türelmesen. 

De egy idő után elegem lesz. Eldöntöttem, ha felébred nyíltan megkérdezem tőle, hogy hol rontottam el, mert ez így nem mehet tovább. Szeretném tudni, hogy van esélyem nála. Most itt ülök a kórterem előtt és gondolkozok, hogyan mondjam neki. Álljak oda elé és kérdezzem meg vagy kerülgessem a kérdést? Melyik lenne a helyes megoldás? Annyi kérdés van a fejemben választ mégsem találok. Miközben ezen gondolkoztam lépteket hallottam meg mellőlem.
Aki jött arra nem számítottam. Legalábbis akik. Nem tudtam hova tenni. Most vagy képzelődök vagy ez a csúf igazság. Többször is pislogtam nagyokat, de a látásom nem változott. Ugyan azt láttam. Gyomrom felfordult kezeim ökölbe szorultak torkomban hatalmas gombóc keletkezett. Köpni-nyelni nem tudtam. Tom és El ott jöttek előttem összekulcsolt kezekkel. A fiú arcán gúnyos mosoly bujkált még El elégedetten nézte az összeszorított öklöm. Ezt nevezik kibaszott nagy átverésnek. Nem volt rá okom, de megalázva és elárulva éreztem magam. Mikor odaértek elém Tom keserűen felnevetett majd belekezdett a mondandójába.

 -Na mi van haver? Tán meglepett, hogy a barátnőd talált egy hozzá igazán illő pasit? Ne aggódj Holly-ról sem mondtam le. Csak ő egy játékszer lesz számomra. Ha tudnád milyen jó volt végignézni, ahogyan szenved. Ha nem menekül meg még mindig éhezik. Hatalmas nagy mázlija volt. Ha megbocsátasz most bemegyek és elmondom neki a dolgokat. Egytől egyig. 

-Na még mit nem! Oda be nem teszed a lábad. Tűnj el Holly közeléből!-kiabáltam a képébe. Nem tudom, hogy lehet egy ember ennyire szívtelen és undorító. Mintha meg se hallotta volna a szavaim rontott be a szobába, ahol Holly már ébren volt és piszkálta a takaróját. 

Mikor hallotta, hogy mennek be hozzá egyből felkapta a fejét, de mikor meglátta ki közeledik az arcára kiült a félelem és megmeredt. 

Tudtam, hogy nagyon fél, de amíg itt vagyok senki nem bánthatja őt. Mikor Tom az ágya széléhez ért Holly arrébb csúszott. Én az ágy végébe álltam, ekkor a lány kicsit megnyugodott, de nem teljesen. Tom látta, hogy én itt vagyok és, hogy Holly bátrabb lett. Szeme köztem és H közt cikázott és próbálta realizálni a helyzetet. Majd egy mély levegővétel után fogta magát és megszólalt. Egy ideig azt hittem bocsánatot kér, de a gúny a hangjában érezhető volt.

 -Mint tudod én raboltalak el. Amit nem bánok és szívem szerint még most is abban a hideg pincében tartanálak és nem adnék kaját. De a cél, amiért először oda akartalak vinni, de nem is bánom. Csak meg akartalak dugni majd utadra engedni. De áldom az eget, hogy nem tettem meg. Ha rád nézek hányhatnékom van. Az az undorító test a szépnek nem mondható alak és az elcseszett arcod. Nem tudom mit láttam benned, de minél előbb kérek időpontot a szemészetre. Most sajnálom, azt a szegény fiút, aki veled fog élni, mert biztos nagyon ízlésficamos lesz, hisz úgy nézel ki, ami nőhöz nem méltó. Nos csak ennyit akartam szívem. Remélem kezdesz valamit a külsőddel, mert ez így förtelem.-mondta szemrehányóan. 

Holly szemei könnyekben úsztak és nem tudta visszafogni magát. Csak sírt és sírt. Amiket mondott neki én magam sem fogtam fel és nem értem, hogyan mondhatta ezt neki. Egy ilyen gyönyörű lánynak. Nem bírtam tovább szó nélkül hurcoltam ki. Mikor kidobtam egyből visszarohantam Holly-hoz, aki akkorra már az ablaknál állva nézte, ahogy a vízcseppek gördülnek le az ablakon.

-Nem kell megvigasztalnod Louis.Tudom, hogy igaza van. Nem kell jönnöd a gyönyörű vagy szlogennel. Elfogadom, hogy ilyen vagyok. Csak hagyj magamra. Jobb ha hazamész. Kérlek menj haza.-mondta semmi élettel a hangjában. Nem akartam makacskodni, de haza nem megyek akkor sem. Miután kisétáltam a szobájából eldöntöttem elmegyek egy kicsit sétálni, amíg megnyugszik.
Nem fogom sokáig magára hagyni. Mikor már a kórháztól távol voltam azt éreztem vissza kell mennem. Mikor indultam volna láttam egy hatalmas lány tömeget. Úristen.

Holly szemszöge:

Mikor Louis elment járt az agyam. Egyrészt azon, amit mondott Tom, másrészt a megoldáson. Hogy mi lenne nekem is és a körülöttem lévő embereknek is jó. Amivel senkinek nem ártok semmit és nem kell aggódnom, hogy kinek esik baja. Erre csak egy megoldás létezik.
Villám gyorsasággal vettem fel magamra a farmerom és a pulcsim majd a telefonomon néztem egy járatot New York-ba. Még jó, hogy 10 éven keresztül gyűjtöttem a pénzem.
Fogtam egy tollat és egy papírt és írni kezdtem 2 levelet. Anyának és Louisnak.


***

A táskám fogantyúját szorongatva és a jeggyel a másik kezemben nézelődök a nagy repülőtéren. Annyi ember van itt, hogy hihetetlen. Gyorsan elkezdtem szaladni a becsekkoláshoz, mert késésben voltam. Mikor odaértem és sikeresen felkerültem a gépre megkönnyebbülve ültem le a legközelebbi üres helyre. Mellettem egy nagyon kedves és mit se mondjak elég helyes fiú ült.
Mikor észrevette, hogy leültem kivette a fülhallgatót a füleiből és rám mosolygott.
-Szia Justin vagyok!-mosolygott rám a gyönyörű fogaival.
-Ömm szia, én Holly-viszonoztam a mosolyt.
-Miért mész New York-ba, ha megkérdezhetem?-kezdeményezte a beszélgetést.
-Hát őszintén csak menekülni szeretnék Londonból. Nem az én helyem. Úgy 3 perc alatt döntöttem el, hogy elutazom.-mondtam, miközben magamat is szembesítettem a tényekkel.
-Szállásod van?-döntötte oldalra a fejét.
-Őszintén nincs.-vakartam meg a tarkóm.
-Ó ez tök jó. Az én albérletembe pont van egy kiadó szoba, mert most költözök oda és ez volt a legjobb ötlet, ha szeretnéd kiadom neked és amíg találsz egy normális házat, addig ott is élhetsz.-mondta teljesen lelkesem
-Azt nagyon megköszönném.-esett le a szívemről egy szikla.
Van pénzem, van szállásom, van egy barátom. Már csak egy munka kell ideiglenesen.
Nem gondoltam volna, hogy csak úgy a nyakamba ugrik egy lehetőség. Lehet valaki nem mondana igent egy idegennek, aki felajánlja, hogy lakjon vele, de ő nem éppen sorozatgyilkos kinézetű.
De tudom, hogy minden rendben lesz. Már csak Louis kell elfelejtenem. Igen nehéz lesz, mert szeretem. Aki volt már szerelmes tudja milyen rossz érzés, ha a szerelme messze van tőle. De így esélye lesz engem is elfelejtenie. Új lányt ismer meg, aki neki tetszeni fog majd összeházasodnak és boldogan élnek engem teljesen kitörölve az életéből.
Ezt úgy nem tehette volna meg, ha ott vagyok, mert mikor a kórházba voltam is mindig ott volt mellettem. Ha nem is a szobámba, akkor a szobám előtt.
Láttam rajta, hogy bántja, mert másképp bánok vele, de egyszer meg fogja érteni, hogy csak miatta teszem ezt. Az ő érdekeit nézve teszem ezt. Anyát meg keresni fogom. Egyszer úgyis kirepültem volna a családi fészekből.
Mégis igazságos lett volna, ha szólok neki, de abban biztos vagyok, hogy még most is ott ölelgetne és próbálna lebeszélni róla. Hatalmas lelkiismeret furdalásom van.
Neki csak én voltam, mert apa elhagyott. Most ott lesz egyedül én meg élem az életem New York-ban még ő sír, hogy mit rontott el.
Holott csak én voltam meggondolatlan és futottam el. De már nincs mit tenni.
Fejemet hátra döntöttem és próbáltam kizárni a külvilágot és semmire nem gondolni. Ez ment is pár percig, de utána eszembe jutott Louis.
Bevillant a tökéletes mosolya a tökéletes haja és a mámorító illata. Istenem miért ilyen nehéz a szerelem,?
Lehet Louisnak jobb lesz, de nekem nem. Nekem mindig lesz egy űr a szívemben, amit Ő tudna csak betölteni.
Hiányozni fog a mosolya, a tekintete. Nem. Nem gondolhatok rá többet. Ez az én döntésem. Az én hibám.
El kell fogadnom. Még ha fáj is.

Louis Szemszöge:

Mikor nagy nehezen sikerült megszabadulnom a rajongóktól egyből mentem vissza Holly-hoz.
Gyorsan szeltem az utcákat én nem foglalkoztam az éppen akkor lencsevégre kapó fotósokkal akik minden léptemet lefényképezték. Mikor beértem a kórházba már kifulladva bár de még mindig gyorsan mentem.
Amikor beértem nem láttam semmit. Holly bőröndje nem volt itt a ruháival együtt eltűnt. Az ágy szépen rendbe volt téve. A párnán ott volt 2 darab boríték. Az egyiken az én nevem a másikon Holly anyja neve állt. Várjunk csak.
Nincs itt a ruhája. Nincs itt ő maga. A párnán ott van 2 boríték. Te jó ég! Elment.
Gyorsan bontottam ki a levelet. Mikor megláttam a gyönyörűen írt betűket a szemeim könnybe borultak. Majd mikor letöröltem a könny fátyolt a szemeimről elkezdetem olvasni.
"Drága Louis!
Lehet most nem érted miért levél formájában írok, de hidd el megfogod az idő múlásával. Neked is jobb lesz, ha elmegyek és nekem is. Neked lesz időd elfelejteni és nem kell bent őrködnöd a kórházban. Menj haza és keresd meg a hozzád illő párt. Akivel felhőtlenül boldog lehetsz. Azért viselkedtem veled úgy, ahogy, mert reméltem, hogy elfelejtesz, de nem tetted. Ezért meg kellett tennem ezt a lépést. Igen Louis és is szeretlek. De neked sokkal könnyebb lesz. Felejts el és gondolj úgy rám mint egy meg nem történt álomra. Amiből felébredtél, de többet nem tér vissza. Ahogy én sem. Anyával tartani fogom a kapcsolatod, de veled nem. Hidd el én nagyon szeretlek. Most is könnyezik a szemem, mert tudom ez az utolsó esélyem veled beszélni. Nem fogom elmondani hol is vagyok. Maradjon az számodra titok. Louis hallottál már arról, hogy csodák léteznek? Na nekem te voltál a személyes csodás. Menj és keresd meg a te csodádat.Köszönöm, amit értem tettél.
Remélem boldog és hosszú lesz az életed. Szeretlek Louis Tomlinson! 
ég veled örökre!"
A végét már szinte zokogva olvastam. Hát ennyi maradt.
Nem tudtam teljesen felfogni a helyzetet. Mertem remélni, hogy csak álmodok és ez nem történt meg. Tudom, hogy nem elrabolták, de akkor is messze van tőlem. Az a bizonyos távolság megöl belülről.
Remegő kezekkel vettem elő a telefonom a zsebemből és tárcsáztam Liam számát.
Nem tudtam, hogyan fogok megszólalni, hisz a torkomban hatalmas gombóc foglal helyet, ami meggátol a beszédben.
-Szevasz Louis, mi újság?-szólt bele teljesen lelkesen. A háttérbe lehetett hallani a zene és a nevetés hangját. Bárcsak én is ilyen jó kedvembe lennék.
-Elment...Holly elment..-mondtam szinte már suttogva.
-Mi? De hát hova ment?-hebegte a telefonba, mert el sem hitte mit mondok.
-Nem tudom. Hagyott egy levelet nekem, amiben elbúcsúzik tőlem.-sírtam el majdnem magam, de előtte erősnek kell lennem,
-És nem tudom miért mehetett el?-halottam, hogy a háttérbe minden zaj megszűnt.
-Azt írta neki is és nekem is jobb lesz. De kibaszottul nem lesz jobb. Meg kell tudnom hol van. Leírta, hogy szeret érted? Azt írta szeret. Nem hagyhatom elmenni.-mondtam idegesebb majd a combomra csaptam. Tisztán leírta hogy szeret. Ez után hagyjam annyiban?
Akit én szeretek viszont érzi, de elment, Akkor is megtalálom.
-Nyugodj le Louis. Elment neked is ez a legjobb hidd el.
Hát ez kész. A legjobb barátom azt mondja az a jó ha a szerelmem elment.
Nekem márpedig nem jó. Én küzdeni fogok azért, hogy visszajöjjön hozzám.
Választ nem is adva tettem le a telefont és kerestem a neten egy bizonyos számot. Mikor megtaláltam azonnal tárcsáztam. Nem is kellett sokáig várnom azonnal fel is vették.
-Haló nyomozó iroda? Itt Louis Tomlinson. Egy lány után kellene nyomozni. Pontosabban Holly James után.
Meg foglak találni Holly.

9.fejezet

Holly Szemszöge: 

Az életem minden egyes pillanata képek ként játszódtak le a szemem előtt. Azt éreztem többet nem ébredek fel ebből az altatásból. Mintha minden pillantásom az utolsó lett volna. Jó és rossz emlékek egyaránt megfordultak, de mégis most mindegyik kincs volt. Kincs, mely talán visszavisz az életbe. Olyan érzésem volt, mintha egyetlen szó vagy cselekedet mindent eldöntene bennem és örökre itt maradnék. A végtelen feketeség magába rántana, de vissza nem lökne. Fentről vigyázni a szeretteinkre, miközben ők gyászolnak egyszerűbbnek tűnik. Soha nem mondam ilyet az eddigi életem során, ami valljuk be nem egy álom, de most úgy érzem elég volt. 

Elég a szenvedésből a folytonos csalódásból és a fájdalmakból. Szeretném ha egy pillanatra megállna az idő ebben a nagy rohanásban és mindent újra lehetne kezdeni. Ha másképp csinálhatnék dolgokat, most nem itt feküdnék és gondolkoznék, hogy bárcsak ne ébrednék fel. Lenne sok-sok barátom,egy szerető családom, akik este meleg vacsorával és határtalan szeretettel várnak haza. Ez mind csak egy hiú álom marad, mert lehetetlen. 

Legalábbis az én esetembe. Szeretnék normális 20 éves lány lenni, aki egyetemre jár nem egy boltban talpal egész nap. Szeretném, ha lenne egy szerető barátom, aki úgy szeret, ahogy vagyok és aki vagyok. Szeretnék egy apát, aki rosszallóan néz a barátomra, aki ellopta a kislányát. És szeretnék egy barátnőt, akivel esténként beszélhetnénk és együtt járnánk iskolába.Olyan nagy kérés ez? Eddigi életem során mindig azt mondogattam magamnak "majd mindennek eljön az ideje". Hát igen.Eljött annak az ideje hogy tisztességesen búcsúzzak el a világtól.

 Lehet más szemszögeit nem veszem figyelembe, de nekem sokkal jobb és békésebb lesz. Ilyen állapotban nem szeretnék felkelni. Sérüléseim csúnyák, amivel nem szeretném, hogy mások lássanak.

 Nekem jobb lesz. És másoknak is. Nem kell a kórházba rohangálni és félni, hogy éppen melyik őrült akar elrabolni. Mindennek van határa. Nekem ez így jó. Mamámat végre láthatom. Azt az ember, akinél igazán éreztem, hogy szeret. Végre vele lehetek aggodalom és sérelmek nélkül. A nagy sötétségbe egyszer egy fény jelenik meg. Abbol egy kar, majd egy angyal kinézetű nő jelenik meg. Mikor a szemem megszokta a fényt rájöttem, hogy ki ő. Mama. Arca jobban kivirult, mint valaha. Hosszú mègis ősz haja finoman omlik a vállaira. Kezeit felém nyújtja, amit el is fogadok. Azonban a másik oldalról, szintén kinyúl egy kéz, ami erősebbnek bizonyul, de miután én is küzdök azért, hogy mamám birtokában legyek azonnal gyengül az ereje. Elégedetten tekintek ismét mamámra, aki mosolyogva húz. Én hagynám, de a kapunál megállít, mire értetlenül nézek rá. 

-Kicsi Holly, biztosan ezt szeretnéd? Az orvosok vissza fognak téged hozni, akárhogy is ellenkezel. Remélem tudod mit teszel kicsim. Neked ott a helyed és nem itt. Én itt várok rád. Mindent láttam, ami eddig veled történt. Igaz nem szép dolgok, de nem ez a megoldás aranyom.-simítja meg az arcom nyengéden.

 -Mama. Csak így tudsz megmenteni a fájdalmaktól. Amik engem érnek, nem kis dolgok. Most is az idegösszeomlás kerülget. Nem akarok egy roncs lenni, mikor 25 leszel. Inkább halok meg könnyen, de büszkén, minthogy gyengén és gyalázottan. Ezzel teszel nekem jót. Kérlek.-esedeztem neki, ahogy csak tudtam. Tisztában voltam vele, hogy a saját halálomért imádkozok, de mégis bátran tettem.

 Mert ez volt a helyes döntés. Mamám egy ideig gondolkozott, majd kézen ragadott és húzott. Éreztem, hogy az élet kimegy a testemből és kilókkal könnyebb lettem. Szinte lebegtem. Nem éreztem terhet a vállamon. Nem volt ezer kiló súly a mellhasamon és csak sodródtam az árral. 

Mintha felhők közt lebegnék. Tudtam itt semmi bajom nem esik. Felhőtlenül boldog lehetek. Nem kell szomorúság, magány közt élnem. Nem kell rettegnem a rám váró veszélyektől, mert tudom, itt van velem a mamám és ő mindentől és mindenkitől megvéd. Ez nyugtatott meg. Nem bántam meg, hogy ezt kívántam. Inkább boldog voltam és azt éreztem, hogy igen is jól döntöttem. Ennél csodásabb helyet nem láttam. Reméltem, hogy nem álmodok és tényleg itt vagyok. Itt boldogan gondok nélkül. 

Louis szemszöge:

 *ez alatt* 

A fiúkkal éppen focimeccset néztünk. Liam és Niall kukoricát eszik. Míg Liam szemenként, Niall markával kap fel egy adagot. Miközben megy a meccs elhangzanak szitkozódások és ordibálások, de ez egy férfi rezidencia. Mi mást vártunk? 

-Louis kimennél egy üveg koláért ha szépen megkérlek?-mondta teli szájjal Niall. Mivel már idegesített a csámcsogás boldogan mentem ki és vittem be neki az italt. Miután visszaültem a helyemre alig telt el pár perc csörögni kezdett a telefonom. 

Mivel ismeretlen szám volt először a fiúk felé mutattam a készüléket jelezve, hogy ismeretlen szám. Ők mind azt mondták, hogy vegyem fel, hisz nem tudni ki keres. Vonakodva bár, de felvettem. A telefonba egy síró szinte már zokogó nő hangját lehetett hallani. 

-Holly.-csak ennyit tudott mondani, de nekem éppen elég volt, ahhoz hogy kellően ideges legyek.

-Mi történt vele?-kérdeztem miközben azonnal felpattantam, amit a fiúk követtek. Bizonyára kiült az arcomra az aggodalom. 

-Meghalt. Most élesztik újra.-zokogja a nő. A világ megsemmisűlt számomra. Belűlről ürességet éreztem. Mérhetetnel ürességet. Köpni nyelni nem tudtam. Holly anyja szavai késként szúródtak a szívembe. Mindig, ahogy lejátszódott a mondat a fejemben annál inkább szűntem meg létezni. A mobilom kiesett a kezemből. Én magam majdnem összeestem, de szerencsére a fotel mögöttem volt. Tudtam, hogy a fiúk szólítgatnak, mert én csak meredek magam elé, mégsem hallom. Semmit nem hallok nem érzek, csak a mérhetetlen ürességet. 

Szeretném ezt a pár percet meg nem történté tenni. Mikor összeszedtem magam azonnal felpattantam majd mindenkit otthagyva rohantam az ajtó felé, miközben felkaptam a kocsikulcsom. Ugy siettem, ahogyan csak tudtam. Lehet utoljára látom, de addig fogok küszködni amíg nem fog újra lélegezni. Nem foglalkoztam a táblákkal.

Nem érdekelt a piros lámpa, magyarán szartam a közlekedési szabályokra, mert sokkal fontosabb volt, hogy előbb odaérjek. Mikor a kórház épülete előtt voltam úgy rohantam be az ajtón, mintha kergettek volna. A széken Holly anyját láttam, aki engem várhatott, mert annyira kémlelte az ajtót. Mikor észrevette, hogy odaértem a kezeim közé vetette magát és sírt. 

Zokogott, ahogy tudott, amitől nekem is könnyek gyűltek a szemembe. Tudtam, hogy nagyon maga alatt van, hisz Holly-val ketten élnek.

 -Hol van Holly?-kérdeztem, mire ő a fejét oldalra billentve jelezte, hogy kövessem. A végén szinte már futottunk. A régi kórterem előtt álltunk meg. Ami azt jelentette újra itt van.

Az emlékek úgy rohamoztak meg, hogy fel sem tudtam fogni mi történik. Szeretnék kifutni a világból Holly-val kézenfogva, és oda mennénk, ahol senki nem akadályozna meg semmiben. Mikor tudtam realizálni a helyzetet az ajtó kilincsére helyeztem a kezem és benyitottam. Holly élettelen arcát láttam meg. Szemei alatt nagy karikák, ajkai cserepesek, arca színe megegyezett a kórházi fal színével. Csak meredtem rá. Láttam a mellette lévő sok orvost és nővért. Az 50-es éveiben járó doktor izzadt volt és meggyötört. Látszott rajta, hogy küzdeni akar az életért, ami alatta fekszik. De minden próbálkozás kudarc volt. Mikor láttam, hogy abbahagyják és odébb lépnek lehajtott fejjel a düh szétáramlott a testemben és egyből odarohantam az ágy mellé. 

-Nem adhatják fel. Nem hagyhatják, hogy egy 20 éves lány itt a maguk kezei alatt haljon meg. Ez nem meg ilyen könnyen. Most azonnal próbálkoznak, mert érzem ès tudom, hogy fel fog ébredni.-üvöltöttem az orvos arcába, ahogy csak tudtam. Nem érdekelt, hogy lehet feleslegesen csinálom a balhét, de tudom, hogy fel fog kelni és nem így szeretnék elbúcsúzni tőle. 

Az orvosok sugdolózni kezdtek, amit feszülten néztem, mert éppen itt fekszik a szerelmem az ágyon, aki nem lélegzik. Kezemet az övére tettem és ahogy csak tudtam szorítottam. Mikor kigördült egy könnycsepp nem akartam leplezni. Nem akartam leplezni azt a mérhetetlen fájdalmat, ami belülről szúr. Az orvosok újra elkezdték az újrélesztést.

Mikor fél óra múlva sem sikerült minden reményem elmúlt. Egyszerűen megtörtem. Zokogásban törtem ki. 

Lehet ez a vég? A fájdalmas és igazságtalan vég? Így nem fejeződhet be semmi. Nem búcsúztam el tőle tisztességesen. 

Szeretném újra a kezeim közt tartani és látni a mosolygós arcát. Már imádkoztam, hogy jöjjön vissza. Ő miatta nem hagytam el magam és fordultam az ital felé. Tudtam, hogy miatta képes vagyok bármire. És ő az egyetlen ember, akiért ténylegesen az életemet áldoznám. Szeretném, ha a rózsaszín ajkain kiejtené a nevemet. Olyan szívmelengetően ejti ki a száján a nevemet, hogy a legrosszabb napjaimban is képes lenne megnyugtatni. Hiányzik a kacaja. 

Minden megtennék, hogy újra itt legyen velem. Mindent másképp tennék. Nem mennék haza és akkor most nem azért kéne imádkoznom, hogy bárcsak felkelne és újra lélegezne. Talán egy hiú ábránd marad, hogy újra a karjaimba veti a törékeny testét és hogy még egyszer maga mellé hív és órákig beszélgetünk teljesen értelmetlen dolgokról, amik mégis érdekesek bizonyulnak az ő ajkaiból. A zokogásom egy sípoló hang töri meg.

 Ez a hang annyira a szívemig hatol, hogy abbahagyom a zokogást a fejem meg felemelem és kíváncsian kémlelem a monitort, ami Holly szívének dobogását jelzi. Az orvos megtörli verejtékes arcát és büszkén néz a körülötte álló ápolókra. Mindegyik arcán elégedettség tükröződik. A doktor elém lép, mire én felállok. 

-Gratulálok. A barátnője sikeresen visszajött a halálból. Ezt csakis magának köszönheti.-veregette meg elismerően a vállam, mire a mögötte álló dolgozók heves bólogatásba kezdtek. Megszólalni nem tudtam. 

Nem tudtam kifejezni azt a hálát, amit éreztem. Ezt soha nem tudom neki kellően megköszönni. Az orvos nagyába borultam majd csak annyit tudtam kinyögni, köszönöm. Tudom, hogy ez semmit nem érő szó, mégis csak ennyi telik tőlem. 

A doktor csak biccen egyet, majd Holly anyjával együtt eltávoznak. Én a lány ágya felé veszem az irányt és nézem, ahogy sápadt színe egyre kezd pirosodni és felvenni egy emberi árnyalatot. Boldogan örömkönnyektől csillogó szemekkel néztem miközben hálát adtam az égnek, hogy visszajött hozzánk. Most jöttem rá igazán, hogy milyen fontos is nekem Holly. Mikor mondták, hogy nem sikerül az újraélesztés, mintha belül nem élnék. De mikor sikerült leírhatatlan öröm futott végig rajtam.

Boldog voltam, mert tudtam, hogy itt van mellettem és megfogadtam soha nem hagyom magára. Most, hogy tudom milyen rossz érzés úgy ülni, hogy a szerelmed éppen halott és te nem tudsz segíteni csak imádkozni többet nem szeretném, hogy megtörténjen. Miközben Holly-t néztem magam mögül  hallottam az ajtó nyitódását ezért arra néztem. H anyukájával találtam magam szembe.

Mikor észrevette, hogy a kezét szorongatom elmosolyodott. Nem látszott, hogy dühös. Boldognak tűnt. Szépen lassan odajött mellém és megfogta a vállam.

-Szereted, ugye?-mosolygott rám.

-Mindennél jobban,-mondtam egyenesen a szemébe.

-Ugye tudod, hogy sokat szenvedett? Nem szeretném, ha megint csalódnia kellene. Kérlek Louis vigyázz rá. Legyél ott mikor én nem tudok majd.-mondta keserű mosollyal.

-Ez természetes. De mit jelent az ha már maga nem tud?-kérdeztem értetlenkedve. 

A nő sóhajtott egy nagyot majd nagy nehezen sikerült megszólalnia.

-Tegnap kiderült, hogy rákos vagyok. Maximum 5 hónapom maradt hátra. Nincs más reményem csak te egyedül. Kérlek védd meg. Vigyázz rá.-zokogta el magát. Én csak megöleltem és szorítottam.

Szegény Holly. Elveszít mindenkit. Csak az anyja maradt neki de Ő is csak 5 hónapig lesz vele. És a nőt is sajnáltam. Olyan fiatal és meg kell halnia. 

Megfogadom neked Holly James, hogy vigyázni fogok rád!

Hát ez lenne a 9.fejezet. Eddig ez a leghosszabb rész a blogban szerintem. Remélem tetszett, ha igen kérlek kommentelj vagy csatlakozz a facebbok csoportba kellemes ünnepeket kívánok minden olvasómnak!

8.fjezet

Louis Szemszöge:

Miközben összeroskadva zokogtam a kórház folyosóján egy ismerős mégis kívánatlan illat csapta meg az orrom. Ezt az illatot 1000 ember közül is felismerném. Tudtam hogy Elou van itt mellettem. Vonakodva mégis felemeltem a fejem, hisz ki akarja, hogy az exe lássa őt sírni. Ahogy megtekintettem az arcát láttam a szeme alatti mély karikákat és az elég fakó színét. Nem tudtam mi a baja, de egy kicsit megesett rajta a szívem, de utána eszembe jutott mit tett velem.
Megalázott úgy, ahogy egy férfit a legjobban lehet. Csak  meredt az arcomra és csillogó szemekkel kémlelt, mintha örökre a fejébe szeretné vésni minden egyes vonásom.
-Louis-lehelte élettelen hangon. 4 évig voltam vele, voltak jó és rossz időszakaink egyaránt, de ennyire meggyötörten soha nem láttam.
-El, mi a baj?-attól, mert megalázott és mert túlléptem, a tényen nem változat, hogy évekig volt mellettem. És ezt soha nem tudom elfelejteni illetve meg nem történté tenni.
-Annyira sajnálom.-sírta el magát. Nem tudtam mit kezdeni csak megölelni.
-Shh nincs semmi baj.-erre felemelte a fejét és várta, hogy folytassam.-egy kicsit fájt, de tudhattam volna, hogy ez lesz. Nem beszéltünk hónapokig, majd mikor találkoztunk, akkor sem volt olyan, mit először. Én túl tettem magam a történteken és már éreztem, hogy elhidegültünk egymástól.Kezdjünk mindent tiszta lappal és felejtsük el.-mosolyogtam rá biztatás kép. Rajta is hatalmas meg könnyebültség látszott.
-Köszönöm Lou--ölelt meg és nagyon szorosan meg is szorított. Éreztem, hogy ez nem olyan, mint az első ölelés. Az tele volt érzelemmel szívem gyorsabban vert, gyomrom görcsben volt.
Még egy kicsit beszéltünk, de ment az anyukájához, aki éppen bent fekszik. Persze jobbulást kívántam neki, mert nagyon jóban voltam az anyukájával és nagyon kedves asszony.
Idegesen vártam, hogy mi történt Holly-val, mikor az anyját láttam meg felém sétálva. Szeme könnyekben úszott. Arcára ki volt írva a rémültség és engem is aggasztott. Éreztem, hogy semmi sincs rendben. Tudtam, hogy nagy baj van Holly-val, hisz amikor megláttam nem nézett ki túl biztatóan az állapota. És az még csak a látszat. Nem is tudom elképzelni milyen lelki fájdalmai lehetnek.
Ha maradandó sérülése lesz esküszöm megkeresem Tom-ot és én is okozok neki maradandó nyomokat.
Mikor a nő ideért hatalmasat sóhajtott, majd megszólalt.
-Holly-t elaltatták. Olyan idegállapotban volt, hogy akármelyik pillanatban idegösszeomlást kaphatott volna. Éheztették ott ezért alultáplált és kiszáradt. Testét mindenhol kék zöld foltok terítik be és két bordája megrepedt és több helyen vannak rajta zúzódások. Azt mondta az orvos menjünk haza majd értesít engem, hogy mikor lehet bejönni. Majd szólok neked. Most menj haza és pihend ki magad. Nekem még van itt 1 órám-mondta ki búcsúzóul és elsétált. Néztem egyre távolodó alakját majd könnyes szemekkel indultam el haza. Gyalog voltam, de legalább tudtam gondolkozni.
Újra és újra lejátszódtak bennem Holly anyjának a szavai. Ha nem megyek el akkor most nem kéne altatásban feküdnie. Ha ott maradok mellette most is a szemembe mosolyogna és hallanám angyalian csengő kacaját. Ahogy maga mellé hív. Tudnám, hogy biztonságban van és, hogy nincs semmi baja.

Mikor odajött hozzám nem láttam a szemében azt a játékosságot, mint mikor órákat beszélgettünk. Tudtam, hogy lelkileg tönkrement és kihalt az a régi Holly, akit nem olyan régen ismerhettem meg.
Átkozom azt a napot, mikor elmentem és magára hagytam. Életem legrosszabb napja volt, mikor az üres ágyat pillantottam meg, nem azt a mosolygós arcom, amire számítottam.
Emlékszem, hogy belül bennem minden megszűnt létezni. Emlékszem arra az egy hónapra, ami egy kínzásnak is felért. Utáltam tudatlanságban élni, de most mégis utálom tudni mi van vele, mert olyan borzasztó. Egy ilyen törékeny lány ennyi kalandot átélt mégis tudott segítséget kérni. Mikor megláttam először fel sem ismertem. Soha nem láttam még olyan segélykérő tekintetet és olyan kétségbeesett embert. Abban a pillanatban tudatosult bennem mekkora nagy hibát követtem el, hogy otthagytam. Pedig figyelmeztetést is kaptam.
Talán ha megmondták volna még akkor is eljöttem volna. Egyszerűen azt hittem csak meg akar ijeszteni és, hogy játssza a kemény hapsit, hogy én halálra aggódjam még ő a markában nevet.
Hát ezt nagyon benéztem.
A fiúk helyébe bele sem merem gondolni magam. Milyen lehetett egy felnőtt férfit olyannak látni, mint egy depressziós tinit.
Az a sok könyörgés, amit lenyomtak nekem. Reggelente nem akartam felkelni, interjúkon bunkó és flegma voltam a rajongókat mindig elküldtem. Utólag belegondolva hánynom kell magamtól.
Az undorító viselkedésemtől.
Nem tudom miért másokkal bunkóztam, mert az én hibám volt csakis én tehettem róla és szegény rajongókon csattant.
Twitter követőim száma napról-napra csökkent én nem tudtam mit csinálni, csak nézni a fogyatkozó embereket.
Ha lehetne mindent másképp csinálnék. Olyan lennék, mint régen és nem hagynám magam szétesni. A fiúkért és a rajongók miatt.
Valamilyen szintem megutáltattam magam a fiúkkal, mert velük is úgy beszéltem, mint a kutyákkal. Mikor bementem a nevetéstől zengő nappaliba megfagyott a hangulat és mindenki a tévére meredt. Fapofával nézték a tévét,én tisztán tudtam, hogy miattam van mégsem próbáltam rajta változtatni.
Többször próbáltak leülni velem a fiúk beszélgetni, de végül mindig az lett belőle, hogy olyan dolgokat vágtam a fejükhöz, amit egyébként nem tettem volna.
Elhatároztam, hogy beszélni fogok a fiúkkal. Nem hagyom veszni a barátságunkat. Ha Zayn kilépésén túltettük magunkat ezen is sikerül. Nem hagyok veszni 5 év barátságot egy vita miatt. Nem tehetem.
Mikor odaértem a házunk elé villám gyorsasággal szaladtam be az ajtón majd a nevetéstől zengő nappalit vettem irányba. Ahogy beléptem ismét elhallgatott a nevetés. Már a csend állt a nappaliba. Az a bizonyos kínos csend, amit muszáj megtörnöm és tisztázni az elmúlt 1 hónap történéseit.
-Figyeljetek srácok. Tudom, hogy nem vagyok az eredeti mostanában. Olyanokat vágok a fejtekhez, amit nem szabadott volna és nagyon szívtelen voltam veletek szemben. Rajtatok töltöttem ki a haragom, amit nem érdemeltetek meg. Mindig próbáltatok segíteni és támaszt nyújtani, de én annál jobban taszítani akartalak titeket. Pedig egyáltalán nem érdemlitek meg. Nagyon sajnálom és nem szeretném ezt az 5 éves barátságot az én makacsságom miatt tönkre tenni. Szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen. Lehet nem tudtok ezután az 1 hónap után úgy tekinteni rám, mint régen, de remélem egyszer olyan lesz a barátságunk, mint mikor minden rendben volt. És minden megteszek, hogy helyrehozzam azt az időt, mikor nem voltam önmagam.-mondtam ki az őszintét előttük. Szerettem volna, ha tudják mit érzek és, hogy mennyire megbántam azt, hogy ezt tettem.
Végül Niall szólalt meg először.
-Figyelj Louis. Tudom illetve tudjuk min mentél keresztül. Mi sem reagáltunk volna másképp szerintem, mert biztos pocsék érzés lehet, ha a lányt, akit szeretsz elrabolják tőled egy egész hónapra. Nem történt velem még ilyen, de el tudom képzelni milyen nyomott hangulatba lehetsz. Tudtuk, hogy nem vagy formában ezért próbáltunk minden sértőnek bizonyuló szó és kifejezés után újra segíteni, mert tudtuk, hogy a hiány és a bűntudat okozza ezt. Nem tekintünk rád másképp. Mindenkinek vannak mélypontjai illetve rossz időszakai, amit meg kell érteni. Mi segíteni fogunk, hogy a régi Louis Tomlinson legyél.-mondta, mire nekem egy könnycsepp gurult végig az arcomon.
Annyira meghatódtam, hogy még ilyen viselkedés után sem hagynak el. Na ők az igaz barátok.

7.fejezet

Louis Szemszöge:

*1 Hónap múlva*

Egyszerűen nem vagyok képes felfogni, hogy nem találták meg Holly-t. Többször voltunk a rendőrségen és próbáltuk magunk is keresni, de lehetetlen. Tom olyan helyre vihette, ahol tudta úgy sem találják meg. Megőrjít az idő. Talán már halott. Ebbe bele sem merek gondolni. Koncerteken próbálom a boldog mindig nevető Louis-t mutatni, de nem mindig megy. A média azt hiszi, hogy El miatt vagyok szomorú. De nem. Holly az, aki miatt éjszakákat voltam képes vezetni. 

Szeltem London utcáit. Elhagyatott sikátorokban is voltam egyaránt, de sikertelenül. Ezek alatt El vissza akart jönni hozzám, de nem voltam képes a szemébe nézni. Amint meglátom, eszembe jut az a kép, mikor rájuk nyitok. Ez az emlék soha nem fog eltűnni.Valószínű Tom örül a fejének ugyanis sikerült elválasztania Holly-tól. 

Már nem érzem teljesnek magam. Tiszában vagyok vele, hogy ha megtudja én ütöttem el, akkor biztosan megutál. De még nem most lesz. Ez az egy hónap egy, évnek tűnt. Minden nap, mintha egy hét lenne. Az idő megszűnt számomra, mióta nincs Holly. Szeretném, ha újra itt lenne mellettem. Ha nem is szeretne, de mint barátok. Csak tudnám, hogy jól van. Teljes tudatlanságban élek. Ami felemészt. A fiúk próbálnak felvidítani, de egy idő után ők is belátták, hogy lehetetlen.

 Csak az tudna felvidítani, ha Holly lépne be az ajtón és megölelhetném. Nem fogom feladni, addig míg nem lesz újra mellettem. Maga a tudat, hogy Tom kezei közt van szörnyű. Lehet azóta megerőszakolta. Vagy olyan dolgokat tett Holly-val, amit ő nem akart. Esetleg megverte. Amíg ezekre gondoltam kezeim ökölbe szorultak állkapcsom megfeszült. Mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó legszívesebben úgy, hogy nem is tudom ki az kiküldtem volna a szobából. Mostanában jobban érzem magam, ha egyedül vagyok. Felnéztem láttam, hogy Harry van előttem csillogó szemekkel. De volt benne csalódottság is. Már lelkileg készültem a szerelmi tanácsadásra, mert ilyenkor szokott ilyen lenni. 

-Louis nem fogod elhinni!-kezdett el ugrálni.

 -Mi az már Hazz?-kérdeztem keményen. Tényleg semmi kedvem arról beszélni melyik modellt fektette meg.

 -Látták Tom-ot.-mondta kicsi mosollyal a szája sarkában. Mikor kimondta egyből felugrottam az ágyból és odasétáltam Harry-hez. 

-Mi? Elkapták? Holly hol van?-pörögtem fel. Mióta eltűnt Holly először mosolyogtam. 

-Nem Louis. Egy szemtanú látta az egyik boltból kifelé menet. Ami viszont jó jel, hogy Holly valahol itt van Londonba.-mondta a tarkóját simogatva, mert látta a lelkesedésem és jól tudta, hogy el fogok szomorodni.-Viszont újra elkezdték keresni.-tette hozzá kicsit lelkesebben.

 -Kössz Hazz, hogy szóltál.-veregettem meg a vállát. Elmentem mellette majd egyenesen az ajtó felé vettem az irányt. 

Úgy éreztem muszáj egy kicsit kiszellőztetni a fejem. A tudat már egy kicsit megnyugtat, hogy Londonban van. Mikor kiértem a hideg levegő csípte az arcom. A legközelebbi parkba indultam. Az ég borult. Akár csak a hangulatom. Mit meg nem adnék, hogy velem szembe jöjjön Holly. Tessék. Mióta elvitték, azóta nem tudok másra gondolni. Vártam, hogy csak úgy beessen az ajtón a nyakamba ugorva magához szorítva és nem válnánk el. 

Mikor odaértem leültem egy padra, majd nézelődtem. Mindenhol szerelmes párok csókolóztak. Nem bírtam tovább nézni a turbékoló párokat így hazaindultam.

Holly Szemszöge:

Kb 1 hónapja vagyok itt. Teljesen kiesett az időérzékem, mert a nap 24 órájában be vagyok zárva. Már 1 napja nem ettem. Ki vagyok száradva. Tele vagyok sebekkel illetve kék-zöld foltokkal, mert Tom napi szinten bántalmaz. 

Rugdos üt-ver, ahogy esik. Már nem bírom. Reméltem, hogy ennyi idő alatt haza tudok menni, de nem. Ezek szerint nem keresnek. Reméltem, hogy Louis majd kerestet, vagy anya. De ezek szerint örültek, hogy nem vagyok ott. Meg is tudom érteni, hisz biztosan idegesítő volt, hogy mindig jönnie kellett valakinek a kórházba hozzám. Eszméletlen sovány vagyok. Nagyon sokat fogytam mióta idekerültem, mert naponta egy szelet kenyeret kapok, de valamikor az is kimarad, szóval 2 napja egy szelet kenyér a betevőm. Ami valljuk be nem az egészséges részbe esik.  Nem tudom meddig szándékozik még itt tartani, de már honvágyam van. Megőrjít ez a pince. 

Csak én pár porcicával. Nyomasztó. Vitamin hiányom van. Nem szeretném tudni, hogy nézek ki, mert csak elborzadnék. Tom 5 perce szólt, hogy elmegy a város végébe. A közeli bolt nincs nyitva így muszáj oda mennie, ha ő enni akar. Nem zárta be az ajtót, mert a lábam meg van zúzódva, ezért nagyon fáj. Arcom sajog, kezeim véresek. Mellhasamat már nem is részletezem. 

Mikor elment eldöntöttem nem mehet tovább. Nem bírom a további kínzást. Betelt a pohár. Ha bele is halok kijutok innen és elmegyek valahova messzire. Louis-hoz biztos nem megyek. Tudomásul vettem, hogy elfelejtett. Nem őrlődök ezen, hisz felesleges. 

Én kívántam, hogy verjen ki a fejéből. Meg is tette nincs mit ragozni. Szerintem elég egyértelmű. még ha fáj is elfogadom.

 A falba kapaszkodva tápászkodtam fel és próbáltam eljutni az ajtóhoz. Kicsordult egy könnycsepp, hisz olyannyira fájt a lábam üvölteni tudnék. Mikor nagy nehezen eljutottam az ajtóig, amilyen gyorsan csak tudtam kinyitottam. Tisztában voltam vele, hogy akármelyik pillanatban megérkezhet Tom.
De a sok ütés után már meg sem kottyanna ez az egy. Mikor kiértem a fényre azt éreztem a testemben szerte-szét áramlik a D-vitamin. Mintha feltöltődtem volna. Tudtam, hogy innen a kórház pár utca így neki kezdtem bukdácsolni az utcákon. Mikor a sarokra értem még egy kicsit visszafordultam és akkor láttam, hogy Tom megérkezett. Kiszállt az kocsiból majd meglátta, hogy az ajtó tárva nyitva. Tudta, hogy megszöktem . Szaladni akartam. De a lábaimat, mintha oda lettek volna szögelve.

Nem tudtam se előre se hátra menni. Mikor elkezdett forgolódni kiszúrt, hogy ott állok a sarkon.

Először csak kémlelet, hogy én vagyok-e.Mikor megbizonyosodott róla futásnak eredt.

Azzal a lendülettel én is elkezdtem szaladni, igaz zúzódott lábbal kellett, hogy fussak, de ne érdkelt.

Tudtam, hogy ez az utolsó esélyem, hogy megszabaduljak tőle. A park felé mentem, mert a kórház a másik irányba volt. Már nagyon fájt a lábam. Mintha minden egyes lépéssel egy késbe lépnék. Kezdtem gyengülni az ételhiány miatt. Gyenge vagyok. Mintha egy fújással szét tudnék esni.

Mikor már odaértem a park közelébe Louis szomorú arcát láttam meg. Nem érdekelt, hogy elfelejtett. 

Most ő az egyetlen esélyem, hogy megmeneküljek. 

-Louis!-ordítottam el magam. Ő a neve hallatán felkapta magát és mikor meglátott hatalmas mosoly ült az arcára. Aztán végignézett rajtam és könnyek jelentek meg a szemebe.

Mikor hátranéztem láttam Tom egyre gyorsabban közeledő alakját. Louis észrevette és gyorsan elém futott. Én már szédültem. Minta el akarna hagyni az a maradék erőm is. 

A bordáim nagyon fájtak, a lábamról ne is beszéljünk. Azt hittem abban a pillanatba leesik a helyéről.

Nem akartam elhagyni magam. Most nem tehetem meg. Egyetlen esélyem maradt szembenézni Tom-mal.

Mikor odaért elénk láttam, hogy fél Louis-tól. Én ott voltam mögötte. De mellé álltam és szembenéztem Tom-mal.

-Miért Tom? Miért? Mit ártottam neked? Mindig melletted voltam, de ezt érdemelem? Nézz rám! Egy élő csontváz vagyok. A lábam meg van zúzódva. Alig kaptam enni. A testem tiszta seb. Kérlek mondd el miért. Tom kérlek.-már zokogtam a végén. 

Úgy éreztem elhagy a maradék erőm is és a földre zuhanok, ahol találkozik a fejem a kemény betonnal.

Louis Szemszöge:

Mikor megláttam Holly-t gombóc keletkezett a torkomban. Haja kócos, bicegett. Nagyon sovány volt testén vérfoltok voltak és sebek. 

Elborzadtam a látványtól. Miket kellett szegény lánynak átélnie? Ő nem z a Holly akitől elbúcsúztam. Mintha egy másik lány tért volna vissza.

Mikor láttam, hogy Tom Holly felé halad egyből kapcsoltam és felé rohantam. Soha többet nem engedem neki, hogy H közelébe kerüljön. Amit tett vele borzadály. 

Ez tényleg embertelen volt tőle. Amikor Holly kiosztotta mondjuk így, Tom-ot összeesett.

Ugrottam érte, de elkéstem. A feje csúnyán érte a betont, ami felfogta az ütést. Az előttem álló fiú is ugrott érte, de ellöktem.

-Mit képzelsz magadról? Hm? Elrabolod embertelen módon kínzod és megúszod szárazon? Nagyon benézted haver. Nem mehetsz a közelébe. Szállj re róla és hagyd békén. Nem elég hogy ezt tetted vele? Milyen szívtelen ember vagy te?-üvöltöttem az arcába.

Erre nem mondott semmit, csak felállt és elsétált. Mivel nem volt nálam mobil ezért karba fogtam és rohanni kezdtem vele a kórházba.

10 perc futással megjártam az egyébként 30 percre lévő kórházat. Mikor bevittem ismét H anyja volt a recepción. Minden úgy történt, mint pár hónapja. 

Ismét rakéta ként ugrott ki a pult mögül és vette át a lányát. Figyeltem ahogy elviszik.

Nem bírtam tovább zokogásban törtem ki.

 

Sziasztok. Nos ez lenne az új fejezet. Lehet lesz benne helyesírási hiba, de már görcsölnek az ujjaim.A lényeg, hogy hagyjatok magatok után nyomot.

Még Annának szerettem volna írni:)

Szóval köszönöm szépen, hogy mindig nyomon követed a bejegyzéseket. Örülök hogy tetszik. Egyszer meghálálom a támogatásod. És péntekre meg jó szórakozást Flórával. Csináljatok sok-sok képet és helyettem is ölelgesd meg Flórát és ugyan ezt elmondom fordítva is:D Imádlak Anna <3 

6.fejezet

Louis Szemszöge:

 Amilyen gyorsan csak tudtam száguldottam Holly-hoz. Szinte éreztem, hogy baj van vele. Mintha egy belső hang suttogta volna, hogy gyorsabban, mert Tom ott van. Mikor a kórház parkolójában voltam szinte kivágtam az ajtót és rohantam is az épületbe. Nem érdekelt, hogy a kocsim tárva nyitva van. Vehetek másikat, de Holly-ból csak egy van. Egyetlen egy, akit senki nem pótolhat soha. Villám gyorsasággal futottam fel Holly szobája felé.

 Belül imádkoztam, hogy ott fekszik bent. Amint beértem csalódnom kellett. Egy üres ágy várt ott. Semmi más. Dühömbe, akkorát vágtam a falba, hogy a kezem sajogni kezdett. Ha itt maradok, akkor most beszélgetnénk és látnám a mosolyát. Nem vagyok ott mellette, hogy megvédjem. Fene se tudja Tom mit művel vele. Odasétáltam az ágyhoz megláttam egy levelet. Tom írta. Biztosa ő volt. Remegő kézzel vettem kézbe a papírt majd olvasni kezdtem. 

"Louis. Tudom, hogy te olvasod, hisz neked mondtam mit tervezek, de úgy látom nem vettél komolyan. Most a barátnőd helyén egy papír van. Szomorú nem? Ha meg akarsz találni ne is erőlködj. Felejtsd el, hisz enyém volt előbb. Most azt csinálok vele, amit akarok. Elkéstél. Nagyon elkéstél Louis. Kínozni fogom embertelen módon. És te tehetetlen vagy. Holly most bizonyára eszméletlen és azt teszek vele, amit a kedvem tartja. További szép életet Holly nélkül. Tomx"

 Szinte már szorítottam a papír szélét, de olyannyira, hogy már elfehéredtek az ujjaim. Valami nedvességet éreztem az arcomon. Mikor odaértem láttam, hogy sírok. Mi? Én sírok? De mikor El megcsalt akkor sem sírtam. Ez nem én vagyok. Teljesen ki lettem cserélve, amióta ismerem Holly-t. Kezembe vettem a telefonom, csak akkor vettem észre mennyi nem fogadott hívásom van persze a fiúktól. 

Gyorsan tárcsáztam Liam számát. Nem kellett sokat várni szinte alig csengett ki, de már is vonalban volt.

 -Louis! Miért futtottál el? Történt valami?-hangjában érezhető volt az aggodalom. Ő értem aggódik, míg én Holly végett.

 -Holly...Holly..-leheltem. Nem tudtam mit mondani a gombóc, ami a torkomban volt nem hagyott beszélni. Tudtam, hogy ezzel még egy lapáttal teszek Liam aggódására, de több nem telt tőlem.
-Odamegyünk.- jelentette ki határozottan. Válaszomat nem várva tette le a telefont. Én csak leültem Holly (volt) ágyára, könyököm a térdemre támasztottam és bele temettem arcom majd hangos zokogásba kezdtem. Ez mind az én hibám. Ha itt maradok vele, akkor most mellettem van. Bele sem merek gondolni mit csinál vele az a rohadék. Tudtam, hogy kínozza, mert tisztán megírta levelébe. Nem sokkal később egy kart éreztem a vállamon. Lassan emeltem fel tekintetem majd 3 fiút láttam. Ott álltak előttem sajnálkozó szemmel. Holott nem is tudják miért sírok. Ők is tudják, hogy nagy a baj, mert nem szoktam sírni. Nem olyan fajta ember vagyok, aki mindenen bőg. De nálam most eltőrt a mécses. Nem ismerem régóta Holly-t, de annyira igen, hogy tudjam szükségem van rá és neki is rám. Nem hagyom, hogy Tom megússza szárazon. Hisz nem tudja kivel húzotr újjat.

 -Hol van?-kérdezte suttogva Niall. Olyan halkan, hogy nem is voltam benne biztos, hogy ő kérdezte.

 -Tom..elrabolta Tom.-mondtam semmi erővel a hangomban. Valószínű megértették, mert megfagyott a levegő körülöttünk. Senki nem szólt. Szinte 10 percig ez a hangulat volt, mikor egy szőke hajú nő libbent be mosolyogva a terembe.

 Mikor meglátta senki sincs az ágyon illetve észrevette a kisírt szemeim szája elé tette a kezét. Szemei csillogtak a könnyektől, de nem engedte ki őket. Bent akarta tartani, hogy erősnek tűnjön. Eszembe jutott az a éjszaka, amikor először beszéltünk. Ő zokogott én tartottam magam. Na fordult a kocka.

 -Tom.-suttogta megsemmisülve. Erre én is felkaptam a fejem és felálltam. Nő elé léptem, aki még mindig sokk hatása alatt volt.

 -Maga honnan tud Tom-ról?-kérdeztem komoran. Most nem tudtam más érzelmet kifejezni. Ennyi telt tőlem. 

-Hát mikor összejöttek nekem nem volt szimpatikus. Beszéltem Holly-val az egyik este mielőtt bulizni ment Tom-mal. És mikor befejeztem a mondandóm azt láttuk ott áll az ajtóba. Holly csak kiment. Tom maradt és megfenyegetett,azt mondta, ha nem hagyom abba és szétválasztom őket, akkor soha többé nem látom viszont. Nem akartam elveszteni az egyetlen lányom így apró jelzéseket adtam, hogy nem a hozzá illő fiú. De nem vette. Talán Tom észre vette és ezt tette. De nem tudtam, hogy ennyire egyértelmű volt.-akadt el pár helyen a hangja, de nem sírta el magát.Próbált erős lenni. Biztos látta, hogy én ilyen komor vagyok. Nem tudtam semmit mondani így bólintottam egyet és kisétáltam a kórház előtti parkba. Csak egyedül akartam lenni és kiszellőztetni a fejem. 

Holly szemszöge:

 Mikor ébredezni kezdtem eszbe jutott, hogy mit csinált Tom. Mire teljesen kinyitottam a szemem láttam, hogy egy pincében vagyok. A hideg betont már nem is éreztem, annyira átfagytam. Nem volt itt senki csak én egyedül.
Nem tudtam pontosan hol vagyok. Csak imádkoztam, hogy majd valaki egyszer betöri az ajtót és kimenekít innen, majd elvisz messzire.
Louis nem tudom hova ment. Minden pillanatba azt hiszem, hogy éppen engem keres és lerágja a maradék körmét.
Aztán eszembe jutott, hogy neki biztosan van jobb dolga, mint engem keresni és értem aggódni. De ha már egyedül vagyok egy bizonyára elhagyatott pincében azt gondolok az utolsó pillanataimban, amit akarok.
Szükségem lenne Louis-ra, hogy átöleljen és a fülembe súgja, hogy minden rendben lesz. Szükségem van a puszta jelenlétére.
A tekintetére a mosolyára. Hiányzik.
Nem tudom mióta vagyok itt, de elég régóta, ahhoz, hogy kellően átfagyjak. Az ajtó nyitódására lettem figyelmes és tudtam, hogy Tom jön be.
Gyanúm beigazolódott. Egy régi pokróccal a kezébe és egy tányér étellel jött be.
-Tessék itt egy pokróc ez még kelleni fog. Illetve itt egy kis kenyér. Nem halhatsz éhen még szükségem van rád.-nézett végig rajtam majd megnyalta a száját. Kirázott a hideg torkomba pedig hatalmas gombóc keletkezett
Azt láttam, hogy az ajtó mögötte tárva nyitva van. Szegénykés ötletnek bizonyult, de mikor nem rám figyelt gyorsan ki akartam szaladni, azonban ő gyorsabb volt.
Megragadta a csuklóm és lendületből rántott meg és a falhoz csapódtam. Az a mérhetetlen fájdalom, ami a hátamba nyílalt kínzó volt.
Könnyeim utat törtek maguknak és hangos zokogásba kezdtem. Tom eleinte várta, hogy majd abbahagyom, de mikor kapcsolt, hogy nem fogom egyhamar csitítás jellegéül adott egy jó nagy pofont, majd emelt fővel eltávozott a helyiségből.
Mivel érdemlem én ki ezt? 

Mit ártottam az embereknek, hogy ennyit kell szenvednem?
Meddig kell tűrnöm ezt a poklot? 

Csak lenne már vége és haza mehessek a meleg otthonomba az anyukám szeretetében forrócsokival a kezemben.
Nem kívántam mást csak egy embert, aki tiszta szívből szeret és őszintén tudja mondani, hogy "szeretlek". Olyan nagy kérés ez?
De ez bizonyára lehetetlen. Mindig én voltam a fekete bárány anyukám meséi szerint.
Suliban ha 1 barátom volt ő sem maradt meg sokáig mellettem. Nem tudom mi az oka, mert ha tudnám, már rég más lennék.
Nem idegesíteném az embereket. Mikor beszéltem anyámmal feljött a szó az apukámról.
7 éves koromban elhagyott. Mikor én mentem iskolába anya dolgozni Ő biztosan összepakolt és eltávozott. Én mint kis naiv kislány ott vártam az iskola előtt. Mikor zárt az intézmény az osztályfőnököm vitt haza és ő nyugtatott meg.
Mai napig nem tudom miért hagyott el engem és anyát. De ha ez nem lenne elég, mikor 15 voltam jött volna tisztázni az ügyeket frontálisan ütközött egy másik sofőrrel.
A saját apám halála az én lelkemen száraz. Ez örök pecsét marad az életembe, hisz hozzám indult.
Én voltam az okozója, hogy a volán mögé ült. Ha én nem vagyok, akkor nem ül bele a járműbe és nem hal meg.
Temetésen nem voltunk, de sokáig gyászoltam. Mivel kicsi voltam ,mikor elhagyott.
Ez is azt bizonyítja, hogy taszítom az embereket.
Louis is ezt fogja tenni. Szeretem. Mert hiányzik minden percben, mikor nincs mellettem.
De nem engedhetem újabb csalódást az életembe. Nem bírnám ki.
Ezért a legjobb, ha távol tartom magamról Louis-t.
Örökre. Neki is én nekem is jobb lesz.

Nem mondom, hogy könnyű lesz. De ha meg egy ember megbánt én nem fogom lelkileg kibírni.

Tudom, hogy Louis-nak nem én vagyok a megfelelő lány. Nálam 1000x szebb és okosabb lányt is talál. Ha valami csoda folytán visszakerülök hozzájuk tisztázom vele. Tisztázom, hogy neki nem rám van szüksége. Van annyi modell, akik közül választhat. Akármelyik lányt megkaphatná azzak a mámorító kinézetével.

Hiszem és tudom, hogy nálam sokkal szebb és odaadóbb lányt talál. Kinek kéne egy lelki roncs? 

Aki egyik nap nevet, másik nap sír?

Remélem, hogy örökre elfelejt, míg itt vagyok és tiszta lappal kezdheti. Fájni fog őt másik lánnyal látni. Fájni fog, hogy mást lányt tart a kezeiben.

Olyan felemelő érzés, volt mikor a karjaiban aludtam el. Szinte rózsaszín ködöt láttam. Elvakított a gyönyörű kék szeme.

Nagyon hálás voltam neki, amiért megmentett Tom-tól. Láttam rajta, hogy csak sajnálatból teszi, de jól esett az tény. 

Szeretlek Louis. De el kell, hogy felejtsük egymást örökre!

5.fejezet

Ahogy a karjaim közt feküdt Holly azt éreztem szükségem van rá. Szükségem van az ölelésére a tekintetére, a mosolyára. Hiányzik ha nincs velem. Fizikai fájdalmat okoz, ha nincs mellettem. A kezem egyenletesen mozgott a légzése miatt. Megnyugvást nyújtott, hogy tudom jól van. Igaz amnéziás, de legalább nincs életveszélybe. Az viszont nyomaszt, hogy hazudtam neki. Hazudtam, hogy én a barátja vagyok közben miattam fekszik itt. Miattam szenved. Nem tudta ki a barátja. Ha kiderül biztos eltávolodik tőlem. 

De nem hagyhatom. Szükségem van rá. Neki meg rám, mert csak mellettem van biztonságba. Én meg tudom védeni mindentől. Főképp Tom-tól. Nem akarom, hogy a közelébe legyen. Tudom, hogy csak ártana neki, amit nem hagyhatok. Most is a szívem szorult össze, mikor láttam a könny áztatta szemeit, ahogy segítséget kér. Hálát adtam az égnek, hogy itt voltam mellette és nem esett nagyobb baja. Tudtam, hogy ha nem vagyok itt, akkor már rég magáévá tette volna. Gondolattól is kiráz a hideg. Nem teheti meg.

 Ha ellenkezett feltételezem még nem történt meg köztük. Akármi is legyen nem tágítok mellőle. Itt leszek vele, ha kell, ha nem. Tom ébredezni kezdett. Láttam, hogy nyitogatja a szemeit. Halkan és óvatosan eresztettem el a mellettem alvó szépséget és a földön fekvő fiúhoz mentem, aki még alig tért magához, de a pólója nyakánál fogva hurcoltam el egyenesen a folyosóra. Mikor már kiértünk volt annyira éber, hogy felmérje a terepet. Pár másodperc múlva összerakta a történteket és dühösen meredt rám ijesztő szemeivel. Ha ölni lehetett volna a tekintetével már holtan feküdnénk a padlón.

 -Nem tudod mit tettél. Ezzel nem magadnak, hanem neki ártottál. Tudd, hogy eljön az a pillanat, mikor te nem leszel itt mellette. 

Akkor egyedül lesz egy kihalt folyosón az egyik kórterembe. Tudd, hogy én mindenhol ott vagyok. Tudni fogom mikor van egyedül én pedig akkor itt leszek.-mondta egész végig a szemembe nézve.

 Nem tudtam mit mondani. Megsemmisülve álltam itt, mint egy fadarab. Hatalmasat nyeltem. Szinte víz hangzott tőle a folyosó. Meg sem várva, hogy mondjak valamit Tom fogta magát és elment. Idegesen vertem bele a falba és rogytam le a földre. Nem bánthatja. Nem engedhetem, hogy egy ujjal is hozzá érjen. Ha valami baja esik nem bocsátom meg magamnak. Itt leszek mellette egész végig. Meggyőzöm, hogy jöjjön velem lakni vagy nem tudom, de semmi baja nem eshet. Mire sikerült összeszednem magam nagy levegőt véve mentem be a szobába, ahol Holly már ébredezett. Ahogy meghallotta az ajtó nyitódását idegesen kapta a fejét felém. Mikor meglátott megkönnyebbült mosoly ült ki az arcára. Jó érzés öntött el, hogy ezt én váltottam ki belőle.

 -Gyere Lou ülj le ide!-paskolta meg a mellette lévő helyet jelezve, hogy oda menjek. Boldogan baktattam és ültem le mellé. Hihetetlen sok energia van benne. Szinte kicsattan az örömtől. Éppen beszélgettünk, mikor nyílt az ajtó. Holly anyukája lépett be. Furcsa, de rá emlékezett.

 -Anya!-borult az anyja nyakába Holly.

 A nő arcára hatalmas mosoly ült ki, mikor megtudta, hogy emlékszik rá a lánya. Halkan felkeltem az ágyból és kisétáltam. Hagytam had beszélgessenek. Én úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Egy ideje nem láttam a fiúkat és ami azt illeti hiányoznak. Hiányzik a felhőtlen hangulat nem úgy, mint itt a kórházba a nyomott hangulat klórszaggal vegyítve. Mikor kiértem láttam a sok újságírót. Ezek meg mit az istent keresnek itt?

Honnan tudják? Olyan ideges lettem. Nincs magánélete az embernek.

Nem tudom nekik milyen lenne, ha léptem-nyomon követnék és egy szabad perce sincs úgy hogy ne készüljön róla legalább 100 kép. 

Nincs magánéletem. Remélem nem találják meg Holly-t mert akkor nem állok jót magamért.
Mérgesen szálltam be a kocsiba  mihelyst gázt adtam az autómnak egyből elszállt a mérgem. Tudtam, hogy nem szabad gyorsan mennek, de szükségem volt rá. Szükségem volt a feszültség levezetésére, mert nem szerettem volna ha a fiúkon csattana.

Mire odaértem minden dühöm elszállt és képes voltam normális hangnembe beszélni másokkal. Tudtam, hogy várnak a kérdések és a fejmosás, de inkább leszek előbb túl rajta.
-Sziasztok megjöttem!-kiabáltam el magam, miközben ledobtam a kulcsom és feltettem a fogasra a kabátom.
A nappali felé vettem az irányt, mert tudtam ott vannak, hisz mikor semmi dolguk inkább henyélünk a kanapén és videojátékozunk közben jókat nevetünk.
Ahogy beértem gyanúm beigazolódott és ott voltak éppen egy játékon játszottak. Mikor a kanapé mögé értem mégegyszer jeleztem, hogy megjöttem.
-Hahó srácok itt vagyok.-mire kimondtam mindenki megfordult és én lettem a középpontba. Mielőtt belekezdtek volna a mondandójukba a hajamba túrtam és megszólaltam.
-Oké mondjátok el, hogy milyen tuskó vagyok. De mielőtt a nyakamnak estek szólok, hogy minden rendben vele.-engedtem le a kezem a combom mellé.
-Nem Louis tévedsz. Mindent tudunk, amit csak szeretnénk. Nem fogunk ezzel zaklatni, hisz ha mi lennénk ilyen helyzetbe mi sem szeretnénk ha erről lenne szó. Szóval ülj le kapcsolj ki és ne gondolj másra csak, hogy minden rendben lesz.-mosolygott rám Harry.

Esküszöm náluk jobb barátot nem is kívánhatnék. Mellettem vannak jóban-rosszban és nem hagynak cserben.
5 éve egyszer sem csalódtam bennük. Kívánhatnék jobb és megértőbb barátokat? Telhetetlen lennék ha megtenném.
Jó volt elszabadulni a nyomasztó helyről.
Megjátszás nélkül önfeledten tudtam nevetni és igazán boldog voltam. Ezek az együtt töltött percek mindennél többet jelenteken. Sok éve vagyunk jóba, de minden egyes alkalommal újat tudunk meg a másikról és ez boldoggá tesz.
Már nem tudnám elképzelni az életem nélkülük.
Niall és Harry játszottak épp én meg Liam mosolyogva néztük, hogy küzdenek.
Mikor éppen a vége felé jártak a futamnak eszembe jutott Tom. Tom és, amit mondott. Az hogy várni fogja mikor lesz egyedül.
Az anyukája minden bizonnyal beállt dolgozni és otthagyta egyedül a lányát. Nem. Nem lehet. Ez..úristen de hülye vagyok.
Azonnal felpattantam a fotelból és minden szó nélkül rohantam be a kórházba Hollyhoz. Tudtam, hogy egyedül van Tom meg akármikor megtalálhatja.
Felkaptam a kocsim kulcsát és, amilyen gyorsan csak tudtam gázt adtam a járműnek és a megengedettnél jóval többen mentem.

Holly Szemszöge:
*Eközben*

Mikor Louis kiment anyukámmal töltöttem az időt. Olyan jó volt vele kicsit beszélgetni. Mindent kibeszéltünk, de sajnos menni kellett dolgozni, hisz kell a pénz, amiből eltart engem és magát.
Mikor lefeküdtem a plafont kezdtem el kémlelni. Annyira hiányzott Louis. Olyan jó volt úgy elaludni, hogy a karjai köz feküdtem. Vele biztonságba érzem magam és úgy hiszem ha ő velem van semmi baj nem történhet.
Lehet nem olyan izmos, mint Tom, de nekem ő tökéletes. De tudom, hogy csak azért egyezett bele, hogy mellettem alszik, mert jó barát akart lenni. Tudom, hogy semmit nem akar tőlem. pont tőlem? Hagyjuk már. Ahogy mesélte ő egy világsztár, aki bárkit megkaphat.
Hiányzott a jelenléte. Tudtam, hogy most nincs itt, mert akkor bejött volna hozzám.
Azt hallottam nyílik az ajtó. Mosolyogva fordultam az ajtó felé, mert reméltem, hogy Louis lesz ott.
Amint megláttam ki áll az ajtó előtt lefagytam. A mosoly eltűnt az arcomról.
Tom volt ott. Ő állt gonosz vigyorral az arcán. Ohh kérlek Louis gyere ide.
-Na mi van itt hagyott a lovagod? Szomorú.-tettette a bánatot.
-Úgy is itt lesz. Nem tudsz velem semmit csinálni, mert abban a pillanatban bejön azon az ajtón és megüt, mint a múltkor.-győzködtem inkább magam. Magamat próbáltam arról meggyőzni, hogy itt lesz.
-Na ne nevettess. Te is tudod, hogy elment és egy ideig nem is jön vissza, De sajnos mire ideér már csak az üres szoba lesz. Semmi mást nem fog találni.-mosolygott keserűen és közelebb jött.
-Mi? Ezt hogy érted?-megrémültem és nem is lepleztem. Tudta, hogy félek és ő ezt élvezte. Látszott a szemében az az élvezet, mikor rám nézett.
-Majd megtudod, de ne hátrálj az csak rosszabb lesz.-húzott elő egy fehér kendőt a zsebéből.
-Segítség! Valaki segítsen!-kiabáltam torkom szakadtából.
Mielőtt még hangosabban tudtam volna segítséget kérni a fehér anyagot az orromra helyezte és éreztem az a bűzt, amit áraszt.
-Louis.-leheltem a kendőbe, de csak ennyire telt.
Éreztem, hogy gyengülök és kezd elsötétülni minden.



Sziasztok. Lehet van benne helyesírási hiba, de próbáltam átnézni és alaposan figyelni mindenre. Ha tetszett kommentelj:DD

4.fejezet

Holly Szemszöge

Ahogy éreztem, hogy a hálóingem, amit a kórházban kaptam Tom segítségével egyre fentebb gyűrődött a szemeimbe könnyek szöktek. Mardosták belülről a felszínre törő könnyek. Nem akartam kiengedni őket. Nem akartam gyengének tűnni. Tudtam, hogy neki az jó lenne és csak még jobban élvezné a helyzetet. Nem akartam. Nem akartam magamba érezni ezt a mocskot. Szerettem volna, ha visszajön az előző fiú. Tom felém tornyosult és a nyakamat kezdte csókolgatni. Nála nem bizsergett a bőröm. Nem éreztem, hogy minden áron akarnám, hogy hozzám érjen. Sőt! Azt akartam, hogy ebben a pillanatban eresszen el és tűnjön el az életemből. Esetleg valamilyen csoda folytán leszállna rólam. De ezt még én sem hiszem el. Azt a szenvedélyt, amit a szemeiben láttam még nem tapasztaltam. Érintéseiben semmilyen szerelem nem volt érezhető. A durvaság vadság annál inkább. Egyre lentebb vándorolt egyenesen a kulcs csontomat kezdte csókolgatni közben a kezei a derekamat vették célba. Nem tudtam miért csinálja. Miért jó neki engem kínozni. Biztosan tudja, hogy nem akarom. Nem akarom a csókjait az érintését sőt még a puszta jelenlétét se szeretném a közelembe tudni. -Élvezd. Sokkal gyorsabban eltelik az idő.-morogta már inkább a nyakamba. Felfordul a gyomrom. -Engedj el kérlek.-suttogtam. Most ennél többre nem telt. A sokk úrrá lett rajtam és nem tudtam ordítani. Belűl tomboltam. Kívül mégis összeszorított szemekkel tűrtem és imádkoztam, hogy csak úgy elmegy. Ahogy érezte, hogy megfeszültem kezei a fenekemre csúsztatta és megmarkolta. Itt lett elegem.-Elég engedj el!-ordítottam, sikítottam, sírtam kapálóztam. Hátha valaki meghallja és segítségemre jön.Ahogy éreztem, hogy a hálóingem, amit a kórházbam kaptam Tom segítségével egyre fentebb gyűrődött a szemeimbe könnyek szöktek. Mardosták belülről a felszínre törő könnyek. Nem akartam kiengedni őket. Nem akartam gyengének tűnni. Tudtam, hogy neki az jó lenne és csak mégjobban élvezné a helyzetet. Nem akartam. Nem akartam magamba érezni ezt a mocskot.

Szerettem volna, ha visszajön az előző fiú.

Tom felém tornyosult és a nyakamat kezdte csókolgatni. Nála nem bizsergett a bőröm. Nem éreztem, hogy minden áron akarnám, hogy hozzám érjen. Sőt!

Azt akartam, hogy ebben a pillanatban eresszen el és tűnjön el az életemből.

Esetleg valamilyen csoda folytán leszállna rólam. De ezt még én sem hiszem el.

Azt a szenvedélyt, amit a szemeiben láttam még nem tapasztaltam.

Érintéreiben semmilyen szerelem nem volt érezhető.

A durvaság vadság annál inkább. Egyre lentebb vándorót egyenesen a kulcs csontomat kezdte csókolgatni közben a kezei a derekamat vették célba. Nem tudtam miért csinálja. Miért jó neki engem kínozni. 

Biztosan tudja, hogy nem akarom. Nem akarom a csókjait az érintését sőt még a puszta jelenlétét se szeretném a közelembe tudni.

-Élvezd. Sokkal gyorsabban eltelik az idő.-morogta már inkább a nyakamba. Felfordul a gyomrom.

-Engedj el kérlek.-suttogtam. Most ennél többre nem telt. A sokk úrrá lett rajtam és nem tudtam odítani. Belűl tomboltam. Kívűl mégis összeszorított szemekkel tűrtem és imádkoztam, hogy csak úgy elmegy. Ahogy érezte, hogy megfeszűltem kezei a fenekemre csúsztatta és megmarkolta. Itt lett elegem.

-Elég engedj el!-odítottam, sikítottam, sírtam kapálóztam. Hátha valaki meghallja és segítségemre jön.

-Kuss legyen már! 3 hónapja várom, hogy magamévá tehesselek. Elég volt most meg is teszem!-mondta egy pofon kíséretében. Mégjobban sírtam. Már zokogtam. Ott zokogtam Tom alatt. Gyere te titokzatos fiú kérlek!

Louis Szemszöge:



Ahogy kiléptem az ajtón vissza akartam menni. Vissza Holly-hoz. Hogy foghassam a kezét. Meg akartam ízlelni a puha ajkait. Megnéztem ki hív a telefonomon. Liam. Megint azért hív, hogy kioktasson? Tétovázva, de felvettem a csörgő telefonom.

-Liam, ha ki akarsz oktatni megint kösz, de nem érek belőle.-talán kicsit durvábban hangzott, mint ahogy szerettem volna, de tényleg ideges vagyok

-Nem Louis. Nem azért hívtalak. Bocsánatot szerettem volna kérni, hogy csak úgy kinyomtam a telefont. Tudom igazságtalan voltam veled szemben és biztos a poklok-poklát éled meg. Sajnálom haver nem akartam.-hallottam a hangján, hogy meggyötört. Tényleg röstelli, amit tett. De tudom, hogy a banda hírnevét is figyelembe kell tartani, hogy a hírnevünk forog kockán.

-Megértem Liam. Tudom hogy fontos a banda hírneve és, hogy ne arról szóljon a média, hogy mit csináltam. Nektek sem lenne jó és nekem se.-jól esett, hogy legalább Liam mellettem áll. Tudtam, hogy rá mindig számíthattam és nem hagy cserben soha. Most bizonyította.

-De hogy van a lány?-kérdezte. A hangja lágy volt és érdeklődő nem olyan kemény és mogorva, mint a múltkor.

-Bent voltam nála. Pont akkor fogtam a kezét, mikor felkelt. Tudom Liam furcsa, de olyan igéző szemei vannak. Olyan gyönyörű. És olyan ártatlan.-magam elé képzeltem az arcát. Akaratom ellenére is mosoly szökött az arcomra.

Lépkedést hallottam és azt láttam Tom megy be Holly-hoz. Akármennyire is szerettem volna megakadályozni nem tehettem. Nem tehettem, mert ő a barátja, akit biztosan szeret Holly és nem hagyná el értem. Hagyjuk már majd pont értem hagyja el. Nevetséges.

-Louis Louis hallod itt vagy?-szólogatott Liam.

-Mi? Ja igen persze.

-Figyelj majd lenne holnap után egy interjú. Arra jönnöd kéne majd. Az új lemezről is lesz szó.-mondta. Semmi kedvem nem volt olyan embereknek mesélni az életemről, akik aztán teljesen kiforgatják és elindulnak a pletykák.

-Ugye tisztában vagy vele Liam, hogy a fele nem az albumról fog szólni? Csak kiforgatják a szavainkat azután majd mentegetőzhetünk, hogy az nem is úgy van valójában. Tudod, hogy milyen a média. Azt hiszik mindent tudnak közben az igazság ellenkezőjét mondják a befolyó pénz miatt.-mondtam már fapofával. Semmi kedvem nincs menni és műmosolyt erőltetni az arcomra. Mert ha nem mosolygok azt is észreveszik. Hogy a műmosolyt, hogy nem észlelik? Már 5 éve csináljuk azt és mondhatni, hogy profik vagyunk mára benne. Már nem esik nehezünkre jóízűen nevetni, miközben belül ordítunk és számoljuk a másodperceket, hogy mikor lesz már vége és zárkózhatunk be a szobánkba.

-Louis. Tudom, hogy nem szeretnéd. De ha visszamondjuk bombahír ként fog robbanni, hogy a híres banda visszamondta az interjút. Azt a félórát kibírod. Ha 5 éve jársz ilyen interjúkra, akkor ne pont az az egy legyen már, ami kifog rajtad.

Már éppen szóltam volna mikor sikolyt hallottam Holly szobájából. Azt hittem, hogy annyira jól elvannak, hogy sikítozik, de mikor hallottam a segélykiáltást egyértelművé vált, hogy bántja. Tom hozzáért Holly-hoz az akarata ellenére.

Bemocskolja.

-Louis mi volt ez?-kérdezte aggodalmasan Liam.

-Mennem kell. Majd beszélünk.-sziszegtem a fogaim közt.

-De Louis...-nem tudta befejezni, mert kinyomtam. Olyan erősen szorítottam a telefont, hogy csoda, hogy nem tört el.

A testemet elöntötte az adrenalin és futva indultam el Holly szobája felé.

Ahogy beértem láttam, hogy Tom rajta fekszik és csókolgatja. Holly összeszorított könnyes szemekkel tűri közben a lábával kapálózik. Mikor meghallja, hogy nyílik az ajtó egyből felém kapja a tekintetét. Egy szó sem jön ki a száján csak segélykérően tekint rám.

Nem foglalkoztam vele, hogy Tom magasabb és izmosabb nálam. Csak az volt a lényeg, hogy elengedje el.

-Azonnal ereszd el.-sziszegtem ökölbe szorult kezekkel.

-Ajj már megint te? Én csajom azt csinálok vele, amit akarok. Ne zavarj már meg mindent. Köszönjük a látogatást, de ennyi elég volt. Viszlát.-mutatott az ajtó felé.

-Azt mondtam engedd el. MOST.-mondtam egyre feszültebben.

-Takarod már innen had élvezzem.-ordított rám, de engem nem hatott meg. Sőt! Inkább felidegesített, mert úgy beszélt róla, mint egy tárgyról. Mintha egy trófea lenne.

Dühömben lendületből odafutottam és bevertem neki. Akkora ütést mértem az arcára leszédült az ágyról és eszméletét vesztette.

Mielőtt feltudtam volna dolgozni a történteket Holly a nyakamba borult és zokogott.

Azonnal visszaöleltem és beszívtam mámorító illatát. Ahogy a teste az enyémhez szorul nem akartam, hogy vége legyen. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson. Egész végig a karjaimba szeretném tartani törékenyen testét.

Addig élveztem a pillanatot, ameddig csak lehetett. Belepusziltam hosszú szőke hajába, mire ő örömömre erősebben szorított.

-Köszönöm. Köszönöm ömm..-suttogta a nyakamba. Tudtam, hogy a nevemet szeretné mondani, de nem tudta.

-Louis. Louis Tomlinson.-suttogtam már a fülébe.

-Köszönöm Louis.-ahogy kimondta a nevemet szívem hirtelen szaporábban kezdett dobogni és minden porcikám megremegett. Olyan jó volt az ő szájából hallani a nevem. Életem végéig szeretném hallani. Tudni, hogy mellettem van. Mert tudom hogy velem biztonságban van. Éreztem, hogy ki akar kerülni az ölelésemből, így elengedtem. Fájt elengedni, mert azt éreztem többen nem ölelhetem meg.

Ahogy a szemeimbe nézett elvesztem bennük. Olyan igézőek voltak, hogy nem tudtam ellenállni.

-Louis. Ömmm..kérhetek valamit?-kérdezte félénken. Olyan aranyos istenem.

-Persze.-mosolyogtam rá biztatás jeléül.

Amint meglátta ő is félénk mosolyra húzta az ajkait.

-Fáradt vagyok. És hát..ömm..ha megkérlek itt aludnál mellettem. Mert félek..félek tőle.-mutatott a földön fekvő Tomra.

-Hát persze. Feküdj csak le.-helyezkedtem el az ágyban úgy, hogy hagytam neki elég helyet. Mikor lefeküdt szorosan megölelt és úgy próbált aludni.-Szép álmokat!-suttogtam a fülébe.





Sziasztok! Sajnálom, hogy sokat kellett várni, de szét vagyok esve és javítanom is kellene az iskolában. Remélem nem baj. De itt a rész, ami eddig a leghosszabb:DD Jó olvasást! Puszi:Dóri/Holly

3.fejezet

Fáradtan keltem fel a szobában, amit kaptunk a kórházba. Láttam, hogy Holly anyja még javában alszik. Ezen nem is akartam változtatni, hisz hosszú éjszakája volt bizonyára. Miközben ezeken gondolkoztam megszólalt a telefonom a zsebemben. Mielőtt felvettem volna kimentem a helységből, mert nem szeretném ha felébredne a bent alvó nő. Miután kiértem elővettem a telefonom, amin Liam neve díszelgett. Ó Niall te se tudod tartani a szád. -Igen?-kérdeztem félénken felkészülve a fejmosásra. -Hogy van a lány?-tért a lényegre. -Kösz Liam én is jól vagyok kedves tőled. Holly amnéziás lett, amit nem tudni milyen hosszú ideig fog tartani.

Akár évekig is fent állhat ez a helyzet.-sóhajtottam egy nagyot miközben a hajamba vezettem a kezem. -Ugye tudod, hogy a média ki fog készíteni téged és Holly-t?-kérdezte, de inkább kijelentésnek hangzott. -Liam! Őszintén! Téged ha miattad valaki amnéziában szenved a média fog érdekelni? Hidd el nem ez a legnagyobb problémám.-csattantam fel. Csak 1 órára lenne a helyzetemben Ő nem tudom, hogyan reagált volna. -Louis ez a te hibád! Viseld a következményeit!-mondta, majd választ sem várva letette a telefont. Király. Mivel nem rég keltem így eldöntöttem veszek egy kávét. Miközben kerestem egy helyet, ahol tudok venni kávét nem hittem a szemeimnek. Kezem ökölbe szorult hirtelen nem is tudtam miért jöttem ki. Mámorító látvány fogadott. Tom és az egyik nővér éppen egymás torkán dugják le a nyelvüket. Rohadék. Meggondolatlanul rohantam oda és téptem le a nőről. Megilletődve és összezavarodottan nézett rám. -Te teljesen meg vagy huzatva?-kérdeztem a fiút ingerülten.-A barátnőd bent fekszik az egyik kórteremben Te meg ahelyett, hogy mellette lennél itt enyelegsz egy ismeretlen ápolóval. Hogy van neked ehhez gyomrod?-üvöltöttem a képébe. Nem érdekelt, hogy kórházban vagyunk.

Csak a düh és az indulat vezérelt. Nem tudtam elhinni, hogy teheti ezt szegény Holly-val. Felfordul a gyomrom. Ha nekem ilyen barátnőm lenne összetenném a két kezem. -Nyugi haver. Amit nem tud nem fáj neki. Nem de? Amúgy is neked nem mindegy? Tudtommal én csajom, akinek per pillanat nem veszem semmi hasznát, mert azt sem tudja hol van. Szóval ha megbocsátasz mi ketten elmegyünk és befejezzük, amit elkezdtünk, úgy hogy nem zavarnak közbe. Még találkozunk.-kacsintott majd kézen ragadva a lányt ment el előlem.

Ökölbe szorult kezekkel néztem azt a helyet, ahol nem rég állt. Nem hagyhatom, hogy így kihasználja.Nem hagyom. Utat törtem a recepciós nőhöz, akitől kierőszakoltam a szoba számát, majd gyors léptekel mentem a 3.emeletre, ahol ott fekszik Holly. Mikor felértem a szobája előtt megtorpantam a kezem a kilincsen maradt. Nem tudtam bemenni. Akaratom ellenére is eszebe jutott az este. Amikor mit sem tudva ment át a zebrán és én nekimentem. Ahogy kiszálltam és megláttam ŐT. Arcán vér csíkok díszelegtek. Haja az arcára tapadt és ott feküdt a kocsi alatt ártatlanul. De még így is gyönyörű volt. Erőt véve magamon mentem be a szobába. Ott feküdt. Látszott, hogy mocorgott, mert a takaró félig le volt rúgva. Közelebb mentem hozzá. Már nem látszottak a vérfoltok. Már a haja nem volt annyira kócos. Szépen omlott a vállára, miközben egyenletesen mozgott a mellkhasa. Közvetlen mellé léptem leültem az ágya melletti székre és megfogtam a kezét. Mikor összeért a kezünk, mintha áramütés ért volna. Olyan selymes puha bőre volt. Ez a gyönyörű lány miattam fekszik itt. Én okoztam neki fájdalmat. Ha nem vagyok olyan idióta, akkor nem itt fekszik amnéziásan. Miért pont vele? Miközben ezen gondolkoztam érezem, hogy mozdul a keze. Felnéztem rá láttam, hogy nyitogatja a szemeit. De hát nem is ismer. Mit mondjak ki vagyok? Ekkor azt láttam, hogy a gyönyörű kék szemeivel engem kémlel. Nem tudtam nem mosolyogni. Olyan szép szemei vannak. Végül megszólalt. -Ki vagy? Honnan ismerlek?-kérdezte halkan. Hirtelen nem tudtam mondani így rögtönöztem. -Egy régi barátod. Igen egy régi jó barát.-hát ez nem volt túl meggyőző.

Szerencsémre megszólalt a telefonom így elnézést kérve kisétáltam. Holly Szemszöge: Éreztem, hogy valaki itt van. Tudtam, hogy itt állnak mellettem mégsem tudok megszólalni.

De a szám, mintha össze lenne ragasztva.

Egy szó sem jött ki a torkomon, pedig itt lett volna a lehetőség, hogy elmeneküljek. Lehet ez a személy képes lenne engem innen eltüntetni és messzire vinni el a kínzó fájdalomtól. Nem kellene ebbe a klór szagú szobában feküdnöm. Muszáj vagyok valahogy segítséget kérni. Végül erőt véve magamon sikerült kinyitni a szemem. Egy kék szemű borostás barna hajú fiút láttam. Szemei alatt nagy karikák díszelegtek. Nem aludt. Szeme tele volt sajnálattal, szánalommal, szomorúsággal. Nem akartam megszólalni, így egy enyhe jelet adtam, arról, hogy élek. Megmozdítottam a kezem, amit ő csodálattal kémlelt. Hirtelen fel sem fogta, így nézte a kezét, ami az enyémen pihent. Vajon mire gondol? Ki ő, hogy itt van mellettem? A barátom? Bőröm szinte izzott az érintésétől. Miért? Akármennyire is szerettem volna nem tudtam összetenni egy képet sem, hogy mi a neve. Hol láttam először. Semmi. Csupa megválaszolatlan kérdés volt a fejembe, de választ egyikre sem találtam. Végül megkérdeztem. -Ki vagy? Honnan ismerlek?-láttam az arcán, hogy megrémült a kérdéstől. -Egy régi barát. Igen egy régi jó barát.-láttam az arcán, hogy valami nem stimmel. Már épp a következő kérdést akartam neki feltenni, azonban megszólalt a telefonja. Arcára megkönnyebbültség ült ki. Ennyire menekülni akar előlem? Ahogy elvette a kezét az enyémről fázni kezdett a helye. Szerettem volna, ha visszateszi a helyére.

Miután kiment az ajtón azt a helyet néztem ahol Ő állt. Ha barátom nem érezhetek iránta semmit.

Azzal elrontanék mindent.

Végül arra eszméltem, hogy nyílik az ajtó. Reméltem, hogy ő jön vissza, de nem.

Egy izmos agyontetovált gyerek sétált be. Komolyan megijedtem.

Mikor egyre közelebb és közelebb ért hozzám nem tudtam mit akar.

Mikor mellém ért elmosolyodott végig nézett rajtam majd megnyalta a száját. Ez meg mit akar?

-Szia cicám.-cincogta. Ez undorító.

-Ki vagy te?-próbáltam egy kis erőt vinni a hangomba, de sikertelenül.

-Ohh te kis tudatlan. Én a pasid lennék.-mondta egy kicsi gúnnyal a hangjába.

-Nem az lehetetlen.-nevettem fel kínomba.

-Pedig ez a helyzet. Az is maradsz még élsz.-a kezét az oldalamra simította és egyre jobban sötétült el a szeme.

Kérlek gyere vissza te titokzatos fiú. Kérlek.





Sziasztok. Nos ez lenne a 3.fejezet. A blog kinézetén még próbálok javítani, idővel minden szebb és jobb lesz. A rész hosszúságán próbáltam korigálni, remélem megfelelő:) Ha tetszett csatlakozz a fabebook csoportba Link

2.fejezet

Ahogy láttam a nő meggyötört arcát görcse rándult a gyomrom. Lenéztem a karomban lévő lányra, akinek Holly a neve bizonyára észrevettem a hasonlóságot. Mind a kettejüknek hosszú szőke haja és kék szemei. Arcuk megszólalásig hasonlít. Kivéve hogy Holly-nak általam szerzett sérülései vannak. Hogy tehettem ezt? Miért kellett egyből italhoz nyúlnom? Nem érdekelt a média. Nem érdekelt, hogy darabokra fognak szedni. Az volt a lényeg, hogy Holly-nak semmi baja ne legyen. Arra eszméltem, hogy kiveszik a kezemből a lányt, felteszik egy hordágyra és elviszik. Különösen is aggódok érte. Mikor már eltolták a látó teremből a szemem egyből Holly anyjára siklott. Láttam, hogy össze van törve lelkileg. Térdére támaszkodva, arcát a kezeibe temetve sír. Oda menjek? Biztosan nem akar látni, főleg, hogy én ütöttem el a lányát. Végül eldöntöttem, hogy felhívom Niallt. Igen, ő tud segíteni. Előhalásztam remegő kezekkel a telefonom, megkerestem Niall nevét és egyből tárcsáztam. Nem kellett sok idő mire felveszi.

-Igen? Itt Niall Horan!-szólt bele rekedtes, fáradt hangon. Igen hiszen hajnali 2 van.
-Niall!-szóltam bele remegő hangon. Tudtam, hogy nem úszom meg. -Louis! Hallod hová tűntél a próba után? Hol vagy?-kérdezte már szinte üvöltve.
-Heejj Niall! Nyugi nekem semmi bajom!-hangsúlyoztam a nekem szót. Hátha levágja mi a helyzet.
 -Mi az hogy nekem? Hallod mondj már valamit!-hallatszott a hangján a kétségbeesés.
 -Kórházba vagyok. Elütöttem egy lányt, akinek Holly a neve. Most vitték el az orvosok nem tudok semmit. Ez megőrjít. Niall, tudod milyen érzés, ha miattad fekszik valaki kórházban? Az anyja itt van előttem és sír. Tehetetlen vagyok.-mondtam már majdnem sírva. Azért csak férfi vagyok.
-Mi van? Oké Louis nyugodj le! Menj oda az anyukájához meséld el neki mi is történt. Ne futamodj meg, könyörgöm. Most azonnal menj oda és vigasztald meg Tomlinson!- mondta követelőző hangon. Válaszomat meg sem várva tette le a mobilt, gondolom mert elég ideges és nem szeretne olyan dolgokat mondani, amit amúgy nem tenne. Belecsúsztattam a telefonom a zsebembe egy mély levegőt véve elindultam Holly anyja felé. Mikor leültem mellé észlelve, hogy valaki ott van felnézett könnyektől csillogó szemekkel. Torkomban hatalmas gombóc keletkezett a számon egy szó se jött ki. A kínos csendet a nő törte meg.
 -Hogy találtad meg az én kicsikémet?-kérdezte mit sem tudva.
-Tudja az úgy történt...-vakartam meg a tarkóm. Hogy a francba mondjam el, hogy elütöttem a lányár? Kíváncsian kémlelte az arcom választ várva, de nem tudtam mit mondani.
-Haho, itt vagy fiacskám?-lóbálta meg a kezét az arcom előtt kizökkentve a gondolatmenetemből.
 -Persze...csak..ami azt illeti..én ütöttem el Holly-t. Sajnálom, komolyan az én hibám volt, mert az életemben történő dolgok miatt eléggé szét vagyok esve és annyira sajnálom. Tényleg nem akartam.-mentegetőztem. A nő lefagyva ült a széken maga elé dermedve. Biztosan a halálom tervezte, vagy emészti az információt.
-Tudod sejtettem. Láttam az aggodalmat az arcodon, ami furcsa volt, hisz minden barátját ismerem Hollynak és téged még nem láttalak. Tom-nál kellene, hogy legyen. Nem tudom mit keresett hajnalban az utcán.-gondolkozott hangosan.
-Elnézést, de ki az a Tom?-kérdeztem értetlenkedve.
-Én!-szólalt meg mögöttem egy hang. Hátra fordultam egy közép magas fiúval találtam magam, aki mit ne mondjak elég ijesztő. Sok tetoválás díszítette a karját, mellesleg kezei dagadtak az izmoktól.
 -Ömmm...oké és te kije vagy Hollynak?-kérdeztem bizonytalanul.
-Mert te kije vagy neki? Nem ismerlek, nem mesélt rólad Holly!-mondta ökölbe szorult kezekkel.
 -Hát az egyik barátja lennék, Louis Tomlinson.-nyújtottam felé a kezem, de ő nem fogadta el így inkább visszahelyeztem a kezem az eredeti pozícióba.
-Tom mi történt köztetek Holly-val, hogy nem nálad volt?-kérdezte a lány anyja.
 -Elment. Késett így számon kértem hol is volt mire ő nem mondott semmit, így összevesztünk és megütöttem, mire ő elszaladt. De nem gondoltam el is csapatja magát az első szembejövő kocsival.-ledermedtem. Egy ilyen gyönyörű lányt megütni? Oké mondom ezt én, aki elütötte, de nem önszántamból volt. Miközben ezen gondolkoztam az orvos jött papírokkal a kezében.


Majd azt mondta. -Nagy baj van.


Hatalmas gombóc keletkezett a torkomba. Éreztem, hogy a könnyek mardossák a szemeim, de nem adhatom ki magamból.


Ahogy szétnéztem láttam Holly anyja nem küzd a könnyeivel Ő szabadjára engedi őket. Tom, mintha nem is hallotta volna a doktor szavait nézelődik a kórház folyosóján. Miért nem foglalkoztatja, hogy a BARÁTNŐJE kórházban van.


Végül a mellettem zokogó nő próbált hangokat kipréselni a száján.


-Mi történt vele?-alig volt több suttogásnál a hangja, mégis tisztán hallottam.


Az orvos egy nagy sóhaj kíséretével bele kezdett a mondandójába. Most dől el minden.


-A kisasszony a fejét ért ütés miatt amnéziában szenved. Nem lehet tudni milyen sokáig lesz fent nála ez a helyzet. Akár hetek hónapod, de évek is lehetnek. Hagyni kell, hogy maga jöjjön rá a dolgokra. Ne zúdítsanak rá mindent az megterhelő lenne a beteg számára. Nem tudná feldolgozni a sok információt így még nagy valószínűséggel rontana is a helyzeten. Viszont nekem most mennem kell várnak más betegek.


Megsemmisülve bólintottam. Egy értelmes szót nem tudtam kinyögi. Ez mind miattam van. Az én hibám.






Holly szemszöge:






Mikor felkeltem elvakítottak a fehér falak. Egyedül voltam egy fehér kórteremben azt sem tudva hogyan kerültem ide.


Semmire nem emlékeztem. Annyit tudtam Holly James a nevem és Londonban élek.


Miközben próbáltam visszaemlékezni fájdalom lövellt a fejembe, amit nem tudtam hová tenni.


Próbáltam felülni, de a bordáim úgy megfájdultak pár centinél többet nem tudtam tenni és egyből visszarogytam az ágyamra ami nem épp a legkényelmesebb bútor.


Szemeim összeszorítva tűrtem az égető, maró szűnni nem akaró fájdalmat.


Semmi másra nem vágytam, csak egy adag fájdalomcsillapítóra, ami lehetőleg enyhít a kínzásomon.


Kétségbeesetten néztem végig a kórtermen remélve, hogy valahogyan hívhatok segítséget, de káromra semmi menekülést nem láttam.


A kínzás nem ért véget, mert a nagy keresgetésben úgy megfájdult a fejem, hogy meg is szédültem.


Hogy kerülök ide? Mi történt?


A kérdéseimre választ nem találtam, de a kínzó fájdalom végleg a hatalmába kerített és szépen lassan csukódnak le a szemeim.

1.fejezet

Louis Tomlinson vagyok. Egy 24 éves férfi, akit most dobtak. Igen a nagy szerelmem Elenour, finomat szólva kitette a szűröm. De csak azután, miután rajtakaptam az egyik haverommal enyelegni az egyébként mi ágyunkban. Nem törtem össze. Inkább csalódtam. Csalódtam El-ben és magamban. Hiszem bizonyára nem voltam neki elég, ha majdnem 4 év után ezt teszi velem. Nem vagyok elég jó. Hiszen a turnék miatt alig tudok foglalkozni a barátnőmmel, hiába csalt meg, akkor sem érdemelte, hogy elhanyagoljam. Meg is tudom érteni, hogy ezt tette, mert milyen ha a pasid több mérföldre van tőled és nem is hív, mert hulla fáradt. Volt mikor 1 hónapig nem is beszéltünk egymással, csak 1-2 alkalommal twitteren. Eltávolodtunk egymástól, hisz milyen kapcsolat bírja ki, ha hónapokin nem beszélnek? Semmilyen.

Azért nem is haragszom rá, mert én is megtettem. Megcsaltam. Harry mondta, hogy ki fog derülni, de a végén csak nem lett belőle semmi. Inkább én láttam, hogy a csajom egy másik pasinak terpeszt, aki éppen nyakig benne van. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fáj, mert ezt azt mutatja, hogy nem vagyok elég jó mint férfi.

A rajongók a mindig mosolygó, bolondozó Louis látják, miközben ez csak a látszat. Sikerült világsikert felépítenem nagy nehezen, de olyan könnyen teszem tönkre. Felértem a csúcsra, de elindultam a lejtőn. Ezt az bizonyítja, hogy hajnali 1-kor piás üveggel a kezemben szelem London utcáit mitsem törődve azzal, hogy akármikor elkaphat egy rendőr és lecsukhatnak, amit a média előszeretettel cincálna szét. Miközben ezen gondolkoztam meghúztam az üveg tartalmár mégegyszer, de egy kátyúnak köszönhetően a lábamhoz esett az üveg. Szidkozódva hajoltam le érte, de mire újra egyenesbe kerültem azt láttam, hogy egy lány siet át a zebrán, de mielőtt elránthattam volna a kormányt nekimentem. Amikor hallottam a koppanást és a sikítást hírteken kővé dermedtem és mertem remélni, hogy csak álmodok. Vártam 3 másodpercet, mire eszméltem, hogy egy ember fekszik a kocsim alatt én meg itt ülök az auntómban, mint egy idióta. Az eddigi alkohol kiszállt a fejemből és amilyen gyorsan csak tudtam kipattantam a kocsiból, hogy megnézzem mit is tettem. Ahogy kiértem elborzadva láttam, hogy egy eszméletlen lány fekszik az auntóm alatt.

Arcán kivehetőek voltak a baleset nyomai és csak reménykedtem, hogy még él.

Gyorsan körbenéztem, de senki nem volt a közelben, aki látta volna a balesetet. Leguggoltam a lányhoz és a vér ellenére is gyönyörű volt, mégis törékeny. Ha valami baja lesz soha nem bocsátom meg magamnak. Felvettem a kezembe, befektettem a hátsó ülésre és amilyen gyorsan csak tudtam bevittem a legközelebbi korházba. Gyorsan, mégis ügyelve, hogy ne essen le hátulról siettem vele, mert lehet az élete forog kockán. Ahigy beértünk kivettem hátulról és beszaladtam vele az épületbe, ahol voltak, de mégse veszett sokan. Ahogy a recepciós meglátott kővè dermedt a szemei könnybe lábadtak (nem értem miért) gyorsan kipattant és csak annyit mondott -Holly, kislányom.



Sziasztok! Nos ez lenne az első fejezet. Őszintén direkt ilyen kis rövidke lett, mert ez az első blogom:)

Ha tetszett ha tetszett itt a facebook csoport! Puszi Holly!xx